Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - FÓRUM - Dobos László: Egy irodalom reménye
Fórum A z Irodalmi Szemle megjelenésének 30. évfordulójáról szerkesztőségünk ünnepi szám kiadásával emlékezett meg az elmúlt év októberében. Ugyancsak az évforduló jegyében rendeztük meg — a Szlovákiai Írók Szövetsége és a Magyar Szekció szervezési és anyagi támogatásával — a folyóiratunk tevékenységét értékelő szemináriumot az írók budmericei alkotóházában 1988. november 18-án. Az előadásokat követő beszélgetésben főként irodalmunk és az írószövetségi Magyar Szekció időszerű feladataival foglalkoztak a hozzászólók. Az alábbiakban a szemináriumon elhangzott előadások szövegét közöljük. Dobos László Egy irodalom reménye A leghosszabb életű csehszlovákiai magyar irodalmi folyóiratot kívánjuk méltatni, s ünnepelni. S e mondat máris tovább fűzhető Jelentése: három évtizedes folyamatossága az irodalmi időnek. Az irodalmi végtelen szempontjából pillanat csupán. Számunkra, akik visszaolvashatjuk az időt — fél emberöltő. Ezerkilencszázötvennyolc októbere. Fábry Zoltán már legendás hírű és értékű Ideje már bizony c. írása indítja a lap első számát... „Nagy dologról van szó, nagy elkésettségről — írja. — Negyven év mulasztását kell pótolni, behozni, megszüntetni... Hány indulást éltem meg eddig? ... Mennyi indulás, mennyi letörés! Végig egy lap sem bírta, 5-6 év a maximum. Indultunk és már belénk fojtották a szót. Indultunk, és lecsaptuk a tollat, megcsalattunk. Indultunk, és máris megtorpantunk: Kinek, minek? Közöny mindig volt, és árgus, figyelő szemek is és lecsapódó sorompók: tiltó végzések ...” Drámai hangvételű mondatok, becsapottság, sikertelenség, visszafelé mondott átok. Véshetnék irodalmunk bejáratának faoszlopaira, hogy mindazok, akik kezükben tollal átlépnek e kapun — ezt olvassák először. Akik bábáskodtunk az indulás bölcsőjénél, telve voltunk izgalommal, a cselekvés vágyával. Talán nem is ért tudatunkig a kezdés nagy szavainak értelme. De azt tudtukí a Szemle megjelenése megszünteti irodalmunk albérleti nyomorát, alkalmiságát, kiszolgáltatottságát, alárendeltségét. Irodalmunknak centruma lett, létezett irodalmi tulajdonunk, irodalmunk a Szemle által lett jogi személy. Egyetlen lap, egy irodalom reménye, egyszerre valóság és jelkép: egy, az egyetlen, mind a mai napig is. Ha lenne bennünk kellő önbecsülés végzett dolgaink iránt, tablót készítettünk volna, a lap főszerkesztői: Dobos László, Duba Gyula, Varga Erzsébet... Szerkesztői: Egri Viktor, Tóth Tibor, Bábi Tibor, Monoszlóy Dezső... A lap tudós szerkesztői: Tőzsér Árpád, Koncsol László. (Nyelvi szerkesztői: Jakab István, Krúg Erzsébet, Pesti Mária.J További szerkesztői: Zalabai Zsigmond, Tóth László, Varga Imre, Karsay Katalin, Kulcsár Ferenc, Haraszti Mária, Balla Kálmán... Kép- és műszaki szerkesztői: Csáder László, Varga Lajos, Pék Teréz, Németh Ilona ... Harminc év távlatából fel kell tennünk a kérdést: mi tartotta meg, mi tartotta fenn három évtized hosszán az Irodalmi Szemlét? A Szemle szerkesztése sohasem volt a látványos sikerek lehetősége, nem volt hálás munkahely. Medailusokban mérhető kitüntetést eddig senkinek sem hozott. A Szemle a gor.dok szerkesztősége volt, sokszor a megszállott vállalkozásé, a kockázaté, a felelősségé. Innen legfeljebb szerény fizetéseket, elmarasztalásokat, harapásokat, keserű szájízt hagyó tiltásokat lehetett hazavinni. Elismerő visszajelzéseket szerény olvasói vélemények, vagy a ritkán megelégedett szerzők mondtak. A szerkesztői magatartás és
