Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Ardamica Ferenc: A házszám (elbeszélés)

'helyeselt. „Ez az, amit nem ajánlunk! Tudja, hogy csúfolják az emberek a települést, ahol a hétvégi házat vette?”

Értetlenül vállat vont.

„Szuronyfalvának!”, mondta az elvtársnő.

„De ezt ki ne ejtse előttük!”, mondta az elvtárs.

„Ügy bizony!”, ismét az elvtársnő vette át a szót. „Ha kimegy a temetőbe, -csupa olyan emlékművet talál, amelyekre az van vésve, hogy meghalt, holott beteg sem volt.”

„Ez az igazság!”, kontrázott az elvtárs.

„Mi figyelmeztettük!”, tett rá egy lapáttal az elvtársnő.

„Hálásan köszönöm!”, mondta nekik, mint aki biztos a dolgában. „De ne foglalkozzanak tovább az üggyel. Nyugodtan ad acta tehetik. Velem meg fog .egyezni a szomszéd. A becsületszavamat adom rá!”

Autóba vágta magát és felkapaszkodott a hegyekbe. Szuronyfalvába. Egy literes üveg szepesi borókapálinkával. Illedelmesen bekopogtatott a trágyadombos szomszédhoz. Kihívta az útra, és megkérte, mutassa meg, mennyit kéne szerinte kieresztenie az útba.

Az öreg kijött és megmutatta.

„Az sok!”, mondta neki, „Csak nem képzeli, hogy ide szándékoznak helyezni .egy autóbuszmegállót? Másfél méter a legtöbb, amit a kertből kiengedek. „Kevés”, rázta meg a fejét az öreg.

„Elég”, mondta ő. „Mert ha nem elég, akkor nem engedek ki egy araszt :sem, sőt a trágyadombnak is el kell tűnnie a kapum elől. Egyrészt büdös és tele van legyekkel, másrészt nem tudok tőle autóval behajtani az udvaromba. Azonkívül semmi keresnivalója az úton. Ebben a helyi nemzeti bizottságon is igazat adtak nekem. Nos?

Az öreg a homlokát ráncolta. A trágyadombot, hacsak be nem vitte volna a saját udvarába a konyhaablaka alá, igazán nem volt hová tennie.

„Jól van no!”, mosolyodott el az öreg. „Elég lesz hosszában a másfél méter. Megveszem magától. Mennyit kér érte?”

„Nem kérek érte pénzt. Maga ügyes ember. A régi kerítés düledezik. Csinál jiekem egy újat, s azt már másfél méterrel beljebb helyezi. Áll az alku?”

„Áll!”, csapott az öreg a tenyerébe. „Látom, lehet magával beszélni!”

„Ha velem nem egyezik meg, akkor senkivel” mondta, és kinyitotta a szepesi .borókapálinkát. Jól meghúzták az üveget.

„Hallom, hogy az egyik fia asztalos, a másik meg villanyszerelő.”

„Ügy van”, bólintott az öreg. „Olyan kitűnő mesteremberek, hogy párjukat ritkítják.”

„Szükségem lesz mind a kettőre. Most, hogy megtörtént az átíratás, hozzá kell fogni a javításokhoz. Ne féljen, nem kívánom ingyen.”

„Ha megtörtént, hát megtörtént”, sóhajtotta az öreg szomorúan. „Mit lehet tenni?! Én is megvettem volna! De nem lehetett velük okosan beszélni!”

„Nem bizony!”, mondta ravaszul, hogy belopja magát az öreg kegyeibe. „Ugye? Maga is rájött?”

„Rá! Rá kellett jönnöm!”

Meghúzták az üveget.

„Egy kis faborításról meg némi villanyszerelésről volna szó ...”

„Jöjjön, mutassa meg, mi az elképzelése!”

Bevezette az öreget a házba és töviről hegyire mindent elmagyarázott. „Rendben! Beszélek a fiaimmal. Amint az időnk engedi, hozzáfogunk.” Meghúzták az üveget és ismét belecsaptak egymás tenyerébe.

„Hallotta, milyen hírünk van?”, kérdezte kuncogva az öreg.

„Nem én!”, adta a tájékozatlant.