Irodalmi Szemle, 1989

1989/2 - Soóky László: Istvánka (elbeszélés)

— Nincs kitől félnem, erős vagyok — mondtam. — De van, Gyüge — mondta. — Tőlem. Ezután Irénnel már csak egyszer találkoztam, amikor a lábamat operálták a városi kórházban. Tél volt, egy későbbi tél, ragyogó havas, hideg. A legények lovas szánkóval járták a falut. Az út széléről bámészkodtam, egyszercsak rám kiáltottak: — Gyere, Gyüge, gyere, elférsz te is. Futottam a szánkó után, s amikor már felkapaszkodtam, valaki lelökött. Elvágódtam, és a következő szánkó vasalt talpa átment a bal lábamon. Először úgy volt, hogy le kell vágni, de Réky doktor úr, a főorvos azt mondta: — Ebcsont beforr! Megoperálták a lábamat, sínbe tették, aztán amikor a seb begyógyult, s a var­rást is kiszedték, akkor gipszet tettek rá. Egy este, amikor éppen erősen gon­dolkodtam, belépett Irén. Gyönyörű volt a nővérruhában, tette a dolgát, úgy tűnt, észre sem vesz. Miután kiosztotta a gyógyszereket, leült az ágyam szé­lére. — Gyüge — kérdezte —, te tényleg habókos vagy, vagy csak úgy teszel? — Nem tudom, Irén, soha nem gondolkodtam rajta. Felnevetett, a betegek meg vele nevettek, csak egy öregember nem nevetett, mert már éppen hogy csak élt. — Nem baj, Gyüge, az a fontos, hogy van a világon egy dolog, amiről csak mi ketten tudunk, igaz? Én arra gondoltam, hogy Irén a kuckómbéli délutánt említi, buzgón helye­seltem. — Igen, Irén, igen, igen. 7 Hádlik professzor úr beszaladt a szobába. Egészen apró, fehér hajú emberke volt, jóval túl már a hatvanon, mégis mindig szaladt, mint egy optimista kerti törpe. Ő volt az elmegyógyintézet igazgató-főorvosa, de hogy hogyan igazgatta ezt a hatalmas klinikát, számomra ma is talány. — Szervusz, Štefan — mondta —, és lehasalt a heverőmre. — Hogy haladsz? — Az apró részletek nem jutnak eszembe, vagy csak akkor, amikor már egészen másról gondolkodom. — Nagyon jó! — kiabálta, és ugrált a heverőn. — Nagyon jó! Pontosan ez a lényeg. Ezt akarom. Egészen másra gondolsz, s az jut az eszedbe, amire való­jában gondolni szeretnél. Ha akarod, elmesélem, de nagyon figyelj. Vegyünk egy egészen hétköznapi férjet. Neki is vannak álmai, ezek rendszerint két- irányúak: egyrészt foglalkozási álmok, másrészt pedig szerelmi álmok. A mun­kahelyi álmok rendszerint abban merülnek ki, hogy többnek álmodja magát, mint ami. A szerelmi álmok sokkal összetettebbek. Feküdj le mellém, Stefan. Lefeküdtem mellé a heverőre. — Ha lehunyt szemmel hosszasan összpontosítasz — mondta —, rövidesen egy nő alakja bontakozik ki előttedd. Mivel te, Štefan, mindeddig csak egy nőt szerettél, ez a kép Irén képe lesz. SzóJj, ha már látod őt. Lefeküdtünk a heverőn, izgatottan szuszogtunk, hogy sikerül-e a kísérlet. Hádlik professzor minden eddigi kísérlete, amit velem végrehajtott, számomra végtelenül izgalmas volt. Legelőször arra szedett rá, hogy fennhangon verse­ket olvassak neki. Ültünk egy sok lámpával megvilágított szobában, és han­gosan olvastam a magyar költők verseit. Hádlik professzor Pesten tanulta a mesterségét, s nagy tisztelője volt Petőfi Sándornak és Ady Endrének. Ezeket a neveket én is ismertem, de verseik tömegével itt kerültem először kapcso­latba. Ültem egy barna színű műbőr fotelban, kezemben Petőfi Sándor összes

Next

/
Oldalképek
Tartalom