Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - Ardamica Ferenc: A házszám (elbeszélés)
mely a következő parcellákból áll... Jézus! Nem stimmelnek a parcellák!”, kiáltott fel az iratokban kotorászva. „Persze hogy nem”, mondta a nő anyja. „Az apósom és nővére, illetve András és Emma háza, közös házuk, a régi ház, melyet a férjem Miklóssal és Mártonnal megörökölt, összedőlt.” „Össze biz a! Kénytelenek voltunk építeni egy másikat.” „És a régi?” „Lebontottuk!” „Bontási engedély volt?” „Nem tudtuk, hogy kell.” „És az újra kértek építési engedélyt?” „Építési engedélyt? Faházra? A hegyekben? Ne hagyja magát kinevetni!” „Az újat hová építették? Pontosan a régi helyére?” „Nem, kérem. Kissé odább.” „Milyen számon szerepel az új épület?” „A régi számon. Levettük a régi házról, oszt rászögeltük az újra.” Ekkor szakadt el a Filmcsillag gyöngysora. Nem csoda! Állandóan tépdeste, birizgálta. „Nyugi! Tulajdonképpen most már minden olyan egyszerű!”, mondta a Filmcsillag. „Az előbbiekben András és Emma, majd a későbbiekben Miklós, Márton és István közös faháza, az öreg ház összedőlt. Hál’ istennek! De megmaradtak a parcellák. Emma telekrésze Ancsára száll. Miklósnak és Mártonnak be kell jönniük és lemondaniuk a parcellákról a halott István és örökösei javára. Ha nem hajlandók önként lemondani róluk, meg kell tőlük vásárolni. Egyelőre ennyi! Nem óhajtok bedilizni. Miuán ezt lefolytattuk és telekkönyveztük, jöhet a többi.” A „többi” két hónap múlva következett. Miklós és Márton „nagylelkűen” lemondtak saját parcelláikról, annál is inkább, mert kisült: István bátyjuk még életében kártalanította őket jókora szántófölddel. Az új ház viszont — pechére — épp az Ancsa parcellájára került, azon állt! „Nem baj”, mondta a Filmcsillag. „Lépjenek ki Ancsa után, hozzák ide és vegyék meg tőle a kérdéses parcellát.” „És ha nem akarja eladni?”, jajgatott a nő meg az anyja. „Beszéljék rá! Hiszen semmi értelme olyan telekkel bírni, amelyen idegen ház áll. Úgysem tudna vele mihez kezdeni. Apropó, ház... Kérjenek egy igazolást a helyi nemzeti bizottságtól, hogy a faházat valóban István építette, engedéllyel vagy anélkül, s az valóban az ő tulajdona volt. Rögtön ezután elindítjuk a következő örökösödési eljárást. A két nő, anya és lánya együtt húzták a jajszót. „Tisztelt jegyző elvtársnő!”, bátorodott föl a sarokban. „Ha úgy hiszi, ha úgy gondolja, hogy nem fog menni a dolog, én inkább visszalépek. Visszakérem az előleget, és baszta!” „Azt már elköltöttük!”, jajongott tovább anya és lánya. „Na látja! Nem értem, miért hozakodik ilyesmivel elő. Minden a legjobb úton halad. Hamarosan minden az özvegyé és gyermekeié lesz. Akkor aztán magán a sor!”, és csábosán rámosolygott. Ancsát két hónapig kellett puhítani. Csak miután az elsőbbség jogán felajánlották neki megvételre a faházikót (fennállt a veszély, hogy megveszi, de ezt meg kellett kockáztatniuk), adta be a derekát. Az utolsó örökösödési eljárás másfél hónapig folyt, folydogált. A telekkönyvezés szintén eltartott valameddig. „Siessetek!”, sürgette otthon az asszony. „Tavaszodik. Az idén már én akarom beültetni a kertet!”
