Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - HOLNAP - Hizsnyai Zoltán: A Tsúszó-életmű kritikai szintézise a megjelentetett méltatások tükrében

s egyúttal Zalabai Zsigmond prőfétai-váteszi Tsúszó-képét — megfelelő bizonyítékok hiányában — el kell hogy vessük. Tsúszó tudja: „A Társadalom egyíajta lelki bonsai szabályai szerint neveli-domesztikálja, s a társadalmiság szűk horizontja alá gyűri be lelkeinket. Hogy ez mennyiben és meddig feltétele a békés egymás mellett élésnek, és mikor válik olyan teherré, olyan deformáló erővé, melyet lelkünk Természetbe eresztett gyökere már képtelen károsodás nélkül elviselni, megmutatja a lélek hisztériája: a neurózis, mely a lelki lefojtottságnak olyan mértékű állapota, melyből egyetlen út vezet az egyensúly felé: a társadalmi normák felrúgása. Ha ez egyénileg történik, devianciának minősül, és a társadalom megteszi a szükséges ellenintézkedéseket, ha azonban csoportérdekekké öntudatosulva lép fel, történelmi szükségszerűségként tárgyaltatik. A művészetek és az irodalom az a terület még, ahol az egyén [egyéniség) szabadon megnyilvánulhat, s az őt feszítő erőket mások számára is hasznosan emésztheti fel, ábrázolhatja, fejtheti ki — tompíthatja, csillapíthatja és öntudatosíthatja — úgy, hogy — optimálisan demokratikus viszonyok között — a társadalmi normák keretei között marad. A művészet társadalmi legitimitása azonban nem jelenti, hogy a művész a modern társadalom varázslójának szerepét felvállalhatná. A társadalmilag elfogadott etikai szabályozók erre nem adnak módot, mint ahogyan az emberi léptékű társadalom tudatától elszakadt egyén sem képes közvetlenül befolyásolni a társadalmat. Ez persze nem jelenti azt, hogy a művészetek ne bírnának politikai súllyal. Bár a művészi alkotás soha nem politikai produktum, a politikának mégis számolnia kell vele mint egyfajta csoport- vagy rétegpszichózissal. De azt, hogy irodalmárok váteszek lehessenek, ma már maga az irodalom sem teszi lehetővé! A létezés amúgy is bonyolult struktúráját a Társadalom már-már kaotikus viszonyrendszere tetézi, s a művész örülhet, ha bonyolult lelki pózban együttélve a történésekkel, ábrázolhat és kérdezhet.”14

Mint látjuk, szó sincs róla, hogy Tsúszó, amolyan „ľ art pour ľ art”-os szellemben, a művészet egyedül üdvözítő egoizmusát hirdetné. Tsúszó egyszerűen nem tartja magát (de senki mást sem) arra illetékesnek, hogy végérvényességre számot tartó ítéleteket alkosson, s fellebbezhetetlen érvénnyel döntsön, bízva saját igazságának általános alkalmazhatóságában. Ráadásul a művészetek történelmileg kialakult szerepét nem is tartja alkalmasnak ilyen igazságok kereséséhez, kimondásához és alkalmazásához. A művészetek társadalmi szerepét inkább abban a lelki és tudati szenzibilitásban látja, mellyel a művészi alkotás kiveti magából a demagógiát mint magától idegent, s így a társadalmi változások, az eszmék és érzések keverékének lakmuszává válva segíti a legmegfelelőbb keverékarányok kialakulását. Birtokunkban lévő kézirataiból világosan kitűnik, hogy a művészetek társadalmi szerepét elismerve az ilyen irányú írói célzatosságot elveti. Teszi pedig ezt azért, mert: „Ha az író programja, célja irodalmon kívüli, műve is azzá válik. Elveszti művészi függetlenségét; érzékenységét előítéletek tompítják; műve esztétikailag is hitelét veszti; eredeti funkcióját feladva irodalmiatLanodik.”15 Egyértelmű állásfoglalás! Fontosnak tartjuk itt kiemelni az esztétikai hitelességre vonatkozó megállapítását. Tsúszó a művészi függetlenségben, a társadalmi elkötelezetlenségben látja az esztétikai hitelesség garanciáját. Olyannyira fontosnak tartja a művész független, béklyózatlan szellemének szárnyalását, hogy a kreativitást, az eredetiséget is ettől teszi függővé.

A Tsúszó Sándor életéről, haláláról vallott nézetek egymásnak ellentmondó volta indokolja, hogy e tárgyban végzett mélyreható alapkutatásunk kimeneteléről beszámoljunk. Tsúszó Sándor halálának mikéntjéről és helyéről, mint ismeretes, a legkülönbözőbb híresztelések kaptak szárnyra. A legelképesztőbb változatok között is a legképtelenebb az a — Hemerka Olivér által képviselt — nézet, miszerint Tsúszó az orosz fronton 1941-ben szerzett súlyos lőtt sebéből felgyógyulván 1942 telén az Apropovszakaja helységért vívott végzetes kimenetelű tankcsatában mint kerékpározó hadapród fogságba esik. Az elmélet szószólója szerint, a szibériai Blatjanszkhoz közeli fogolytáborba került, ahonnan — mint a fogolytábor írószövetsége magyar szekciójának párttitkára — nemsokára kiszabadul, és az ötvenes évek folyamán, Alekszander Kazimirovics Tsuszov néven, a „Sztálin Zászlaja” elnevezésű rímtechnológiai intézet Sztálin nevének rímbeszedését kutató főosztályának veztője lesz. Hemerka Olivér hozzám intézett levelében arra már nem tér ki, milyen körülmények között és hol halt meg Tsúszó, de halálának időpontját 1952-re teszi, meghagyva képzeletünk számára annak valószínűsíthető okát. Nézetünk szerint Hemerka Olivér bővérű fantáziájának csapongásai szóra sem lennének