Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - KRITIKA - Lanstyák István: Helynevek a múló időben (Püspöki Nagy Péter: A Csallóköz neveiről)

már régen megdőlt feltevésekre épül (pl. a honfoglalás előtti nem szláv és nem germán helynevek kérdését nem illik feszegetni, a középkori okleveleinkben szereplő közvetlenül nem datált szláv helynevek általában honfoglalás előttinek minősülnek, a mezőgazdálkodási szavaink többségét szláv jövevényszónak tartjuk, holott az egykorú arab kútfőkből nyilvánvaló, hogy a szlávok a honfoglalás idején nem űztek mezőgazdálkodást, stb.). Éppen ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a névtudomány csupán abban az esetben töltheti be az igazi tudomány szerepét, ha művelői tudatosítják, hogy ez egy igen sokoldalú határtudomány, amely csupán abban az esetben érhet el hiteles eredményeket, ha a történti hangtan, a nyelvtörténet, az időrend és a történeti földrajz szempontjai mellett az egyedi körülményektől függően az adott földrajzi- vagy helynévhez kapcsolódó terület település-, jog-, birtokgazdálkodás- és családtörténeti, illetve régészeti viszonyait és egyéb szempontokat Is kimerítően mérlegeli.” (236—7).

Püspöki Nagy Péter könyve meggyőzően bizonyltja, hogy a névtudomány valóban olyan ága a tudományok rendszerének, melynek „eredményes művelése... igen sokoldalú, szinte polihisztori felkészültséget igényel” (237. o.). Nagyon is egyet tudunk érteni azzal a meglátásával, hogy hasznos volna „a felmerült lehetőségeket több szakágazat kutatójával egyidejűen vizsgálni” (uo.). Az együttműködés természetesen nemcsak akkor szükséges, ha nyelvész foglalkozik névfejtéssel, hanem akkor is, ha történész vizsgál névtudományi kérdéseket. A nevek megfejtéséhez ugyanis szükség van a nyelvtörténet tanulságainak figyelembevételére is. A nyelvemlékekben található nyelvi adatok helyesírása csak egyik — bár kétségtelenül igen fontos — támpont a sok közül, melyek az egykori kiejtést, ill. annak változását rekonstruálhatóvá teszik. A nyelvtörténeti következtetésekben ezenkívül még számos más tényező is szerepet kap, így pl. a mai magyar nyelv különböző törvényszerűségei, amelyekből következtetni lehet arra, hogy nyelvünk fejlődésének korábbi szakaszaiban mi volt lehetséges és mi lehetetlen; a mai magyar köznyelvben és nyelvjárásokban végbemenő változások; a mai magyar nyelvjárásokban egymás mellett élő alakváltozatok, amelyek sok esetben elénk vetítik a történelmi fejlődés egyes állomásait; a rokon nyelvek, és egyáltalán az emberi nyelvekben — és így a magyarban is —, s melyeket kell mint lehetetleneket kizárni.

Püspöki Nagy Péter könyve — amint azt már az elején említettük — nemcsak nevekről szól. A nevek történetének, a névmagyarázatok létrejöttének és sorsának bemutatása során a szerző igen sok, a szorosabb értelemben vett névtudományon kívüli ismerettel gazdagítja tudásunkat. — így pl. a magyar Csallóköz, ill. a német Schütt(insel) név fejlődésének bemutatásakor többször is kitér a térség vízrajzi történetére (melynek ismerete nélkül egyébként a nevek alakulásának több vonatkozása Is homályban maradna). Megtudjuk, hogy a Dunának kb. a 16. századig a fő ága nagyjából a mai Kis-Duna helyén folyt — ez volt az a bizonyos Csalló folyó, a mai sziget, Hl. a valóságos régi Csallóköz névadója. A régi Csallóközt nem a mai Vág-Duna zárta, hanem az ún. Megye-ág, amely Alistál és Nyárasd vonalán folyt; Komárom térsége önálló tájegység volt, az ún. Vágköz. Másfelől viszont a Csallóköz a honfoglalás utáni évszázadokban magában foglalta a mai főágtól délre eső területeket is, egészen a Lajta folyóig. A mai Csallóköz három középkori szigetből jött létre a 15. század folyamán: az akkori Csallóköznek a mai főágtól északra eső részéből, a Csilizköz egy részéből és a megszűnt Vágközből.

A Csalló név szláv magyarázati kísérletei kapcsán a szerző részletesen elénk tárja egy íráshiba tanulságos történetét és következményeit. Egyes csehszlovák történetírók, amikor a források alapján a Csallóköz állítólagos ősi szlovák lakosságát igyekeznek kimutatni, nagy előszeretettel hivatkoznak egy 1262-ből származó oklevélre, amelyben egy Duna-sziget állítólag Stara Duna néven szerepel. A valóságban az oklevél nem Stara Duna, hanem Star Duna adatot tartalmaz; ezt az adatot az oklevél múlt századi kiadói helytelenül értelmezték, s így egy, az eredetiben nem szereplő a betűvel megtoldották. Szerzőnk, hogy megfejtse a rejtélyes Star Duna nevet, olyan oklevelek után kezdett kutatni, amelyekben még ez a szigetnév előfordulna. Erőfeszítése sikerrel járt: rábukkant egy olyan oklevélre, amelyben a sziget Insula Sarduna néven szerepel. Ez pedig — amint azt nagyon körültekintő helyesírástörténeti vizsgálatok után megállapítja — Szár-Duná- nak olvasandó, s benne nem a szláv stará, hanem a régi magyar, ’kopasz, tar, világos’ jelentésű szár szó lappang.10 Az íráshibát az sz hangnak akkoriban szokásos se jelölése