Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - HOLNAP - Pálovics László: Szupernóva-robbanás (elbeszélés)

központ vezetőségével, amitől előre bizseregtek a zsigerei; az ebéd alatt meg persze találkozik Nanettel, és ez sem elhanyagolható körülmény. 105 9/4 95.5.

Minden állampolgárnak egyenlő jogai és kötelességei vannak. Na, kezdődik már, most kell összekötni a gatyamadzagot, nehogy lecsússzon, mert minden állampolgárnak joga van a munkához ős a végzett munka mennyiségének és társadalmi jelentőségének megfelelő díjazáshoz. Minden a munkával függ össze; a fejlesztés, a nevelés, az oktatás szoros kapcsolatban áll a nép munkájával. A munkához való jog nem egyszerűen jog, hanem elsőrendű jog, és mivel az egyén a közösség javára végzett munkában bontakoztathatja ki teljes egészében tudását, ismereteit, ezért nem csupán joga, hanem kötelessége is a munka. Kötelessége még akkor is, ha ez a munka akár a legalantasabb, mert az egyén soha nem tudja eldönteni, hogy mennyire fontos az, amit csinál. Talán a pék munkája a legfontosabb, meg persze a pöcegödör-tisztítóé; ki tudja... Ekvivalens fogalmak a munka és az élet, mert nem kötelességem a lehető legjobban végigcsinálni; jogomban áll bármikor megszakítani, bár ez majd később jön.

Lebandukolt az étkezdébe, az ajtóban megállt egy pislantásnyira, hogy benn van-e már Nanett, s miután hiába kereste, nyugodtan beállt a sor végére, és türelmesen várta, míg sort kerít rá a szakácsnő. Csodálatos menüt állítottak össze erre a napra: paradicsomlevest és pacalpörköltet tökfőzelékkel. A. I. mindegyiket egyformán utálta, ezért nem sokat törődött a kérdéssel, hogy a levest vagy a főételt egye-e meg először, inkább demokratikusan hol a levesből, hol a főzelékes pacalpörköltből evett egy kanállal. Már majdnem befejezte ebédjét, amikor végre-valahára feltűnt Nanett. Idegesen mosolyogva jött be, és persze soron kívül kiszolgálták. Az ebédjével együtt helyet foglalt A. I. asztalánál.

— Hogy vagy? — kérdezte Lajos kissé félszegen.

— Nem is tudom, valahogyan úgy — válaszolta Nanett, szemét szigorúan a tányérra függesztve.

Lajost kissé meghökkentette Nanett furcsa, elzárkózó modora, de — gondolva, hogy jobbkedvre derítheti — újra próbálkozott.

i— Te, tudod ma dől el a>... — kezdje volna1, de n|em fejezhette be.

— Inkább te figyelj ide, nem érdekel, mit akarsz mondani, és az sem érdekel, hogy mit akarsz egyáltalán, csak azért ültem ide, mert másutt csak zöld székek voltak.

— Na de nem ér ...

— Nem érted? Adieu, űrhajós!

Nanett felállt az asztaltól, kis fintort vágott Lajos felé, érdekes orrát megmozgatta, és ellavírozott.

Lajosról rétegenként lombozódott le a jókedv, nem értett semmit, ős ez lehangolta. A csalódás azonban mégiscsak jó volt valamire, katalizátorként működött: kialakult benne a végső elhatározás, kikristályosodott a bizonyosság, hogy az űrhajósélet az egyedüli, azon kívül semmi sincs. Befejezte az ebédjét, a tányérokat (Nanettét is) visszavitte az ablakhoz, és — igaz, kissé fancsali képpel

— aránylag nyugodtan vonult vissza irodájába. Bevette délutáni adag hashajtóját, és újra elfoglalta helyét. 4 perc múlva teljes üzemben folyt a munka.

4 óra, vagyis 16 óra előtt 2 perccel épp végzett munkájával, s még feljegyezte az utolsó köteg papír adatait: 200 2/7 000.20. Bevette a munka utáni széntablettát, felvette fürdősapkáját, majd levonult a földszintre. Egy pillanatra látta Nanettet, amint egy régi barátjával beszélgetve kilép a Hivatal kapuján. Kicsit fejbekólintotta ez a tény, de gyorsan megfeledkezve róla elindult az Intézet felé.

Az Intézetben meglepte a túlzottnak ható figyelmesség, amelyet iránta tanúsítottak, de hamarosan megszokta. Először egy teljesen zöld szobába vezették,