Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

redből, nem igaz? Elmentél tőlünk, a te dolgod, de mindig, minden percben ott éreztelek, talonban, már megbocsáss a kifejezésért... És... és ne haragudj, de a legtöbb írásodból is valami ilyesfélének az igényét vagy óhaját olvastam ki. Persze, a te szemszögedből. Bocsásd meg, ha úgy érzed, hogy csupán képzelődöm, de én már csak ilyen vagyok, sosem tudtam, s most, ebben a szerencsétlen helyzetben sem tudnám még gondolatban sem elviselni, hogy valaki valamiben sántikáljon a hátam mögött.”

„Ugyan már, hát ki sántikálna, és miben”, buggyant ki belőlem önkéntelenül, olyan, csaknem gügyögésbe hajló nevetséges hangsúlyozással, amilyennel kislány korában szoktam aggodalmait elhessegetni, szorongásait föloldani. Pedig reszkető belsőmben már ott munkált a félelem, az attól való ösztönös rettegés, hogy most nekem ebben az egészben eleve olyan szerep kínáltatik, ami azon túl, hogy újfent próbára tesz etikus, társas és közösségi lényként, ezzel arányosan nem nyújt méltányos választási lehetőséget. Az elkerülhetetlenül jelentkező bűntudatról nem is beszélve. „Egyszerűen arról van szó, hogy amikor minap fölutaztam a beiratkozásra; a szemeszter, tudod, csak a jövő héten kezdődik; szóval a Nőben azt olvastam egy veled készített interjúban, hogy megcsömör- löttél a forgatókönyvektől és hangjátékoktől... hogy egy időre mindenképpen szüneteltetni akarod ezt a lélekfaló drillt s a vele járó nyüzsgést... Hogy meg akarod írni a regényeidet...” Pici csönd. „Szóval arra gondoltam, az jutott az eszembe rögvest, amikor ezt olvastam, hogy te...” A végső elszánás jeleként egy mély, átszűrődő lélegzetvétel. „Igen, rögtön arra gondoltam, hogy lejöhetnél hozzánk néhány hónapra... Megtehetnéd, szabadúszó vagy ... Itt aztán írhatnád azokat a regényeidet... Érted? Tulajdonképpen csak a jelenléted lenne igazán fontos most. Semmi több! Hidd el! Anci egyik oldala ugyan megsínylette a dolgot, de azóta már sokat javult. Bent a lakásban csak egészen jelentéktelen dolgokban szorul közvetlen segítségre. Itt aztán tényleg visszavonultságban tehetnéd a dolgod. Ti, művészek, mindig erre vágyakoztok! Itt aztán nem zavarna senki! Érted?!” Bizonyára nem érzékelte, hogy már csaknem kiabál. „Vagy úgy gondolod, hogy immáron nem várhat... nem várhatunk el tőled ekkora együttérzést, részvétet...?! Vagy ha úgy tetszik, áldozatot?!”

Istenem, istenem, hát erről van szó! Elszorult a torkom. Képtelen voltam megszólalni. Most is az történt velem, ami a túlságosan kiéleződött helyzetekben mindig: béna iszonyattal álltam a sors váratlanul kemény ütése előtt. Ami elé írásaimban oly előszeretettel állítottam ilyen-olyan hőseimet, azt most rám nézve, lám, mélységesen igazságtalannak éreztem. Csupán mert váratlanul, felkészületlenül ért az egész? „Tudom, nagyon nehéz most akármit válaszolnod ... Csak azt hidd el nekem, hogy anci nem áll itt a hátam mögött, s nem várja feszülten a döntésedet. Különben sem hazulról hívlak...” Csönd. „Most ne mondj semmit. Találkozzunk valahol, vagy felmegyek hozzád ... Jó? Rendben, apu?!” Istenem, milyen szívesen ízlelgettem volna sóvárgó lelkemmel ezt az utolsó szavát, e nyúlfarknyi szaros szócskát, amely a maga nevetségesen kevés betűjével, két ugatós magánhangzójával és pöffeszkedő pocakjával az emberi létezés egyik csodaszava. „Nem, nem”, rándult össze bennem nyomban valami, talán egy addig sosem észlelt görcs, bár abban távolról sem voltam biztos, hogy a heves ellenkezés szavai egyáltalán hanggá formálódtak kiszáradt torkomban. Egyszerűen a védekező reflexeim siettek a segítségemre. Nem akartam, hogy Nika lássa: mi lett abból a magabiztos fickóból, aki az anyja mellől lelécelt egy csitrivel, s bár annak a kapcsolatnak elég hamar befellegzett, némely írói sikerei nyomán támadt felkapottsága, ebből táplálkozó beképzeltsége és eredendő alkotóemberi hiúsága mindmáig megakadályozták abban, hogy visszacsámborogjon a hűtlenül elhagyott akolba. „Talán az lesz a legjobb, ha majd én jelentkezem.”