Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - Ardamica Ferenc: A házszám (elbeszélés)
„Hát...” ,,Még nem határoztunk . . „Miárt adják el?” A nő szeme könnybe lábadt. A lihegése zihálásba ment át. „Tudtam, hogy meg fogják kérdezni... Ogy szerettünk itt élni, sohasem kívánkoztunk máshová ... De hét évvel ezelőtt egy illető megölte az apámat. A saját unokabátyja. Most a börtönben ül, de nem kapott életfogytiglant, egyszer szabadlábra kerül... Isten a megmondhatója, mi történne, ha belebotlana valamelyik fivérembe ... Beláthatják, nem maradhattunk itt.. . kénytelenek voltunk elköltözni... A lakatlan házak egykettőre tönkremennek ... El kell adnunk ... Nincs más megoldás!” „Alkudni lehet-e?”, kérdezte az asszony. „Korhadtak a közfalak...” „Alkudni?”, jött dühbe a nő. „Még alkudni szeretnének? Hiszen jóformán ingyen adjuklAkárki megvenné idefenn a háromszorosáért, vagy akár az ötszöröséért is. De mi... De nekik nem eladó! Csak idegeneknek! És olcsón! Rágja őket az irigység és egye a fene! ... Amiért nem akadályozták meg, hogy leszúrják az apámat... a kocsmában ... Ez a mi bosszúnk!” A nő hangosan zokogott. „Ne sírjon”, mondta az asszony vigaszképpen, azután megkérdezte: „Ha az illető kiszabadul, nem fog minket bántani? Tudja, a gyerekek ...” A nő zokogása alábbhagyott. Trombitálva kifújta az orrát. „Már miért bántaná magukat? Nincs rá semmi oka! Sőt. Örülni fog, hogy idegenekre lel, hogy mi már nem leszünk itt. Megjegyzem, az öröm kölcsönös lesz!” „Jó”, szólalt meg az asszony bizonytalanul. „Akkor jó .. .” „Akkor az összeg felét elhozzuk előlegként. A másik felét meg kifizetjük az átíratás napján. így rendben lesz?” „Rendben .. . Megállapodtunk ... Erre a címre hozzák el a pénzt..és egy cédulát nyomott a kezébe. „Még valamire megkérném . . . Segítsen nekem a hivatalos dolgok intézésében . .. Szegény anyám idegileg összeroppant, őrá nem számíthatok. Neki elég lesz, ha eljön a jegyzőségre aláírni az adásvételi szerződést ... Én egy boltban árusítok, minden nap este hatig. Onnan aligha szabadulhatok ... Az egyik fivérem katona Brünnben, a másik szobafestő és mázoló, Pozsonyban dolgozik. A húgaim közül az egyik iskolás, a másik nemrég szült, a harmadik most készül szülni. Beláthatja, hogy kettőnkre marad az egész ...” Megkönnyebbülve tették ki azon a helyen, amelyet megjelölt. „Nos? Jó vásárt csináltunk?”, kérdezte meg a feleségét. „Ki tudja?”, válaszolt az asszony. „Az csak később fog kiderülni... Mindenesetre szokatlan dolog a mások szerencsétlenségére építeni a saját boldogságunkat, jövőnket.” „Ne légy balga!”, torkolta le. „Hiszen neked tetszett a legjobban. Jóformán ingyen van! És bármikor túladhatunk rajta legalább a duplájáért. Hallhattad. Bármikor megvásárolják az odavalósiak!” „Igen. Igazad van. Talán... Mi csak a házat vesszük meg, nem a gyűlöletet. A szomorúságból és gyűlöletből nem kérünk.” „Valamennyit kénytelenek leszünk rákölteni.” „Valamennyit okvetlenül. De ha ezentúl nem járunk el nyaralni, évente megspórolhatunk ...” — az asszony fejszámolt, felvidult, elemében volt. „A kertnek örülök a legjobban!”, mondta. „Én meg a bennünket körülvevő fenyveseknek... a jó levegőnek ... és mindennek ... Az odavezető utat kivéve!”, és megeresztett egy savanyú mosolyt. Reá várt a neheze, ezt mindig is tudta. Néhány nap múlva kifizette az előleget. A nő gondosan megszámolta a pénzt, és kelletlenül aláírta az elismervényt.
