Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Mács József: Költők álmai (Rendhagyó találkozás; Toshiba távirányító)
ökörnyál egyik versében, s szolgaian engedelmeskedett a távirányító akaratának. De aztán mintha hiba csúszott volna a szerkezetbe, azt vette észre, hogy a menet élén már Csurgó mezőváros határában jár, az ottani híres gimnázium kapuja előtt, amelynek a lépcsőjén hajdani iskolatársát, Fonod Zoltánt pillantotta meg, aki ünnepi beszédet tartandó várakozott ott. — Zolikám, röviden, csak nagyon röviden — súgta oda Fónodnak. — Hosszú út áll még előttünk. Nem is tudom, hogyan tévedtünk ide? Fonod Zoltán megértően bólintott, de mire bármit mondhatott volna, már nem volt sehol, eltűnt épületestül, mindenestül. Ozsvald Árpád haladhatott tovább a menet élén a magyar főváros felé, szorgalmasan működtetve a Toshiba távirányítót, egyszer balra, másszor jobbra kanyarítva a Bartók Béla földi maradványait magába záró koporsó s kísérőjét, a beláthatalan tömeget. Maga sem tudta már, mikor tévesztett irányt, lehet, éppen akkor, amikor a Duna partján kőkorszakbeli kőben boltlott meg, vagy amikor egy földből kifordult hatalmas agyarat pillantott meg, szinte kínálkozva: Uram, vigyél magaddal! Ozsvald Árpád azonban úgy tett, mintha nem hallotta volna a fohászkodó szavakat, és mintha nem látta volna, hogy a Római-part közelében csupa régi pénzérmékkel volt megszórva az út, bár ez a számára lenyűgöző látvány is csupán a pillanat töredékéig tartott, s nem vett erőt rajta a kísértés, hogy lehajoljon és egy jó marékkai felvegyen az érmékből. A Bartók Béla koporsóját kísérő tömeg vezetését tartotta még a szenvedélynél is előbbrevalónak, meg a tömegben nem is volt senki rajta kívül, akinek Toshiba távirányítója lett volna, egy ilyen hatalmas tömeget pedig csak azzal lehetett biztonságosan irányítani. Vagy még azzal sem! Mert a Római-part közelében történt elvonulásuk után dimbes-dombos tájakon vezetett tovább az útjuk, holott a menetnek Pestre kellett volna bevonulnia. Ez meg is gondolkoztatta Ozsvald Árpádot, nem történt-e valami baj a távirányítóval? De az többszöri ellenőrzésre is rendesen működött, egyszer balra, másszor jobbra kanyarította a koporsót kísérő embertömeget, változatlanul engedelmeskedett akaratának, csak éppen az irányt tévesztette el. Ügy látszik, és ez már a napnál is világosabb, hogy Kisújfalu határában járnak, ismerősek a dombok, fák, bokrok, pincék, dűlőutak, vagy talán nem is, Kispeszek, Nagypeszek — így, magyarul — köszön rá hivalkodóan a község- névtábláról, majd megint a kisújfalusi házak táncolnak a szeme elé, és ami teljesen érthetetlen számára, hogy az édesanyja, a rokonság és a szomszédok elbújnak előle, attól félnek nyilván, hogy a koporsót az udvarukon téteti le, akkor pedig nekik kell gondoskodniuk temetőbe viteléről, elhantolásáról, s az azt követő torról, amelynek a beláthatatlan embersereg mind a vendége lenne. Belátta, itt nem állhat meg, pihenés nélkül mennie kell ovább, de a Toshiba távirányító felmondta a szolgálatot. Hiába nyomkodta a gombjait, a levegőben úszó koporsó meg sem moccant, s a kíséretet alkotó embertömeg sem. Akkor az édesanyja előjött rejtekhelyéről és sopánkodó hangon azt mondta: — Mire vállalkoztál, édes fiam? Nem tudott az édesanyjának magyrázattal szolgálni. Szégyellősen lehajtotta a fejét, mint gyermekkorában, ha valamiért megpirongatták. Amikor pedig felemelte tekintetét Kisújfalu házaira, ministráns gyerekek zúdultak le a meredek domboldalról, szörnyű lármát csapva a sok csengővel. A hirtelen támadt fülsiketítő zajra felébredt. Az ébresztőóra rettenetes erővel csörgött, a Toshiba távirányító meg teljesen ártatlanul a kisasztalon hevert.
