Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - HOLNAP - Pálovics László: Szupernóva-robbanás (elbeszélés)

Pálovics László Szupernóva-robbanás

Lenyűgöző a csillagok halála, de a legérdekesebb minden bizonnyal a legnagyobbak megsemmisülése. A robbanás után a csillag kitágul, elnyelve a környezetéhez tartozó bolygókat, holdakat. A kitágulást viszont irtózatos sűrűsödés követi, amely egészen addig tart, mig csak egy fekete lyuk nem marad a csillag helyén, folytonossági hiány az űr köldökén. Még a fényre is féltékeny, azt is begyömöszöli rejtett bugyraiba. A lyuk mélyén pedig minden megtalálható: kérdések, válaszok, axiómák, tételek, és a verem legmélyén a Volt Van Lesz. Elképesztő ez a hatalmas passzivitás, ez az önmagáért létező hatalom-koncent- rátum. Minden információt elfogni, begyűjteni, és a magánuniverzum mélyén vegetálhatnak a gondolatok. Dühös sziszegéssel mar farkába a kígyó.

Reggel 6.25-kor vad afrikai törzsek rituális zenéjére emlékeztető őrült hangka- valkád ébresztette fel A. I. Lajost. Dühöngve marcangolta dobhártyáját, erőszakosan, durván. A. I. felemelte a kezét, és meghúzta a feje fölött lógó, vészfék- fogantyúra emlékeztető kart. Az irritáló zaj megszűnt, A. I. felnyitotta szemétr és bágyadt-szomorúan elmosolyodott. Sajnálta, hogy álma ismét félbeszakadt.

Hatalmas űrhajó készül landolni egy ismeretlen bolygón. A szkafanderes űrhajós boldogan várja, hogy kinyíljék előtte a zsilipkamra ajtaja, de az utolsó* pillanatban, épp, amikor elkezd zümmögni a zsilip, hirtelen félelmetesen kimázolt, ijesztő afrikaiak jelennek meg, és valamiféle időfolyosón keresztül visz- szaszállítják a Földre. A. I. csupán egyetlen pillantást szeretne vetni a bolygóra, de ez a pillanat nincs meg, hiányzik az álom időskálájáról. És a bágyadtszomorú mosoly mindig megjelenik az arcán a neofolk vekker ébresztése után, minden reggel, nap nap után.

A 14. századi trubadúr naponta elmegy a találkára, már egy órával előtte ott nyűglődik a várablak alatt. Mikor végre elérkezik az idő, előkotorja a fal tövében megbújó létrát, és nekitámasztja a várfalnak. Pillanatnyi merengés után megindul felfelé a létrán, fokról fokra közeledve az imádott Hölgyhöz. Csábítón mosolyog a Hölgy, hívogatón pillant a trubadúrra. A trubadúr az utolsó létrafokra lép, szinte a kezében érzi a Hölgyet, de most, amikor már az utolsó fokon áll, eltűnnek a létrafokok, és a trubadúr a földre zuhan. Lent van a földön megint és újra. Űrhajó, létra, Hölgy, trubadúr, vár, bolygó — a síkok összemosódnak, minden egyremegy, egyre megy.

A. I. Lajos mozdulatlanul feküdt az ágyon. Csak rövid pihenő után mozdult meg, kezével végigsimította a mellkasát — a szívét kereste. Valamit értett az anatómiához, tudta, hogy a szív a mellkas baloldalán van. Ujjaival végül kitapogatta szívét, érezte a dobogást. Ezután végigpásztázta testét azon az oldalon, ahol a szíve dobogott, le egészen a láíbáig. „Ügy, szóval ez az a láb, amelyikkel nem léphetek le először.” Felült, és ügyelve a helyes sorrendre, lelépett a padlóra. Kinyújtózkodott, majd megindult a fürdőszoba felé, de a fürdőszoba küszöbében