Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Soóky László: Áttételes rezedaillat és reflexiók (regényrészlet)

összpontosítani, nem sikerült. Kitakarítottam a WC-t, éppen a falat kapargál- tam egy zsilettpengével, amikor kopogtak és megérkezett az anyósom. Ez az egy anyósom van, ritkán érkezik, de akkor nagyon. Rádöbbentem, hogy mai vereségem megsemmisítő és végleges. Már az is megrendítő volt, hogy a feleségem fehér blúzt és fekete rakott szoknyát öltött magára. A fiam szolidaritásáról biztosított, és rajzolt nekem egy ötkezű hóembert. A feleségem és az anyósom jelbeszéddel értekeztek, már az anyósom sem szólt hozzám. A gyomrom hol harmonikázott, hol meg reszketett, egy üveg hideg sörért körberepültem volna a tartományt. Egy valószínűtlenül közeli kocsma vonzáskörébe kerültem, a pultnál ott állt Emil, aki a negyedik autóbuszt is sikeresen elkéste. Emil geodéta és mérnök is, optimista, mint minden gyermeklelkületű negyvenes. Arról álmodozik, hogy egyszer saját szőlője és borháza lesz valahol, messze minden telefontól és redisztolltól. A kocsma silószagú volt, a nyitott ajtón át láttam, hogy a főnököm Wartburgja elsuhan a kultúrház felé, ahol saját íróasztalom volt az ablakkal szemben. A munkahelyemen a főnökömön kívül volt még két kolléganőm és egy kollégám, mindannyian tisztességes és rendes emberek, amit rólam a születésnapomon sem mertek volna nyilvánosan kijelenteni.

Nem vágyódtam a munkahelyemre, betértem hát az orvosi rendelőbe, amely pontosan félúton volt a kocsma és a munkahelyem között. Az orvos megértette, hogy ebben az állapotban nem tudok a szocializmus építésére összpontosítani, és heveny hasmenés diagnózissal kiírt munkából. Nagy érvágás volt számomra ez az elkótyavetyélt nap, hiszen a járási kis- és irodalmi színpadi fesztiválra készülődtünk, és az együttesünk, amelynek én voltam a rendezője, az országos hírnevűek alcsoportjába tartozott. Nem egészen alaptalanul, hiszen annyira abszurd darabokat játszottunk, hogy az már majdnem szocialista realista volt. Ember tervez, Isten végez. A főnököm az orvosi rendelő bejáratánál várt, és utasított, hogy életveszélyes tüneteim ellenére rakjam ki a szokott helyekre a májusi transzparenseket és plakátokat, továbbá írjam meg egy hangoshíradó forgatókönyvét, amely a dicső májusi eseményekről szól. A munkahelyem a szokottnál is sivárabbnak rémlett, a kolléganők kávét főztek, de nekem nem adtak. Régóta nem adnak már, mert szerintük élhetetlen vagyok, hiszen egy bizonyos alkalommal nem tettem be a kávépénzt a perselybe. A kollégám, aki eredetileg kútfúró volt, s csak később tért át a népművelő szakmára, szólt, hogy odább kellene tenni a létrát, ami magyarul annyit jelentett, hogy a festékes dobozai között van egy üveg konyakja és egyedül nem szeret inni. Sajnos mindennek ellen tudok állni, csak a csábításnak nem, megittuk a konyakot, ami arra ösztökélt bennünket, hogy átmenjünk a Hatcsöcsű nevű kocsmába és megbeszéljük a dicső májusi napokról szóló hangoshíradót. A főnökömnek habzott a szája, és biztosított bennünket a teljes prémiumelvonásról.

Hazafelé menet újra feltűnt a virágzó orgonabokor, eszembe jutott, hogy valaha szinte minden esztendőben ígértem orgonát a feleségemnek, azt már elfelejtettem, hogy hányszor váltottam be az ígéretemet. Viszont határozottan emlékszem, hogy egy alkalommal, karácsony szentestéjén jégvirágot leheltem az ablakra, s egész csokorravalót szedtem belőle, üvegcserepestül. Gyorsmentőt kellett kihívni, mert az egyik üvegszilánk pontosan az ütőerembe fúródott, és körbespicceltem vérrel a falat. Szerencsére Purkyné-jelvényes notorikus véradó vagyok, AB-pozitív, s ebből a fajtából akószám tartanak minden vöröskeresztes ládában. így aztán életben maradtam, persze az orvos nem értett egy kukkot sem a virágszedésből.

Megírtam a dicső májusi napokról szóló hangoshíradó forgatókönyvét, valamiféle belső sugallat hatására belefoglaltam Trianont és a III. Internacionálét is, amivel később a falusi és az összevont pártcsoport is foglalkozott, holott az