Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Ardamlea Ferenc: Görbe Tükör előtt
is a Gogh!... Hogy akkor mit akarok? De Mari, én a hideg, gyikvérű, belevö- rösödök, amíg megérted! Vár ránk az év végi hajrá a százalékért, a tizenharmadik fizetésért... Énnálam van a táska... Milyen táska? Hát az óvszeres! Félig van... Ha mind elfogy, jó nyarunk lesz! Hogy minek a gumi? De Mari, a lefekvés következménye a gyerek! Ez természetes dolog!... Hogy nem sok-e ez egy kicsit? Pap legyek, ha értem. Pardon!... Nem kell mindennap másik?! De anyád nem akarja kimosni! Pedig miből állna ... Ha nem, hát nem, de akkor ne csodálkozz! — Én már semmin sem csodálkozom, Karcsikám! Négy nap szabadságot vettem ki, és elutaztam Istvántelekre. — Hazafelé az autóbuszban elöl szeretek ülni... Gécsen mindenki leszáll. A sofőr jóképű fiatalember. Sűrűn néz a tükörbe ... — A Görbe Tükörbe? — Nem! Ne... Most ne! Mennem kell. fáradt vagyok. Legjobb, ha betartjuk a két méter távolságot. — Miféle két métert? — Csak most, ebéd után nyilallt belém az ötlet. Magam is egészen meglepődtem. Még soha életemben nem támadt egyetlen ötletem se! De most kétméteres colstokot kérek a középkorú elárusítónőtől... Nincs? Akkor betörök, és ellopom a mérőlécet... így ni... Az enyém! Magammal hurcolom. Mindenhová! Szülőfalumban hamar híre kelt a rúdnak. Senki sem tudja, miért cipelem naponta oda és vissza ... — Megpróbáljam kitalálni? — Légy szíves, ne! Az autóbusz meglehetősen alacsony e fura szerszámnak. Néha illedelmesen megemelem. A kalauz morog, de az emberek valami titkot sejtenek mögötte... Az egyik reggelen a rúd keresztbe fordul az autóbusz ajtajában. Megbotlok és kibukfencezek az úttestre. A kalauz a rudat is utánam dobja. Panaszosan üvöltök, iszonyú fájdalmat érzek. A kórházban vastag gipszkötést kapok, amely a térdemig ér... Miért csak a térdemig, amikor a rudam két méter hosszú? Szorongok ... Azután előhúzom a konyhakést, ez jó lesz. Mire, kérdezi Pipi ijedten. Fogom a rudamat és faragni, aprítani kezdem. Csakhamar elfogy ... Pipi elájul... Kifújom magam, és a sóhajtással mintha elszállt volna a szorongásom is. Nincs már se szorongásom, se rudam, se székem! Mi lesz a székemmel? — Sürgősen végy be hashajtót, Karcsikám! — Lehet, hogy igazad van, Ferikém, valóban rosszul vagyok... jaj! Az ital sem ízlik! Fejemben felélednek a papagájok, egyre több és több, a halántékom is sajog, a fejem búbja is... Ez az egész nem ér semmit, jobb volna elmenni innen. Menjünk fel és intézzük el a dolgot, azután kész. Minek ennyit beszélni, ülni, várni, s törni a fejünket mindenféle marhaságon? Minek annyit vergődni? — Tényleg, minek? — Valami megváltozott. Minden közönségesebb lett, minden elszalasztott alkalom százszorosán mar belém ... Hol lakik Rigó Renáta? Milyen körülmények között neveli gyermekét e tizenhatéves leányanya? ... Elég ebből a húgy- és füstszagú szobából! El innen! A város új lakótelepére. Ott szerzek neki lakást. A szuszogó csecsemő rövidesen a gyerekágyba kerül, én meg Renátával a díványra. Egyre jobban hatalmába kerít a lány lompos szépsége és fiatal testének melege. Órákig szeretkezünk. Két szerelmi fellángolás között a lány meztelenül sétál a lakásban a lehúzott redőnyök mögött, és nyitott ajtónál fiirdőzik. Vajon mit tarthat rólam Renáta? — Elnézve az orrodat, Karcsikám, biztosan nagyra becsül! — Igen, mindennek ő az oka! Állandóan szerelembe esek. — A szerelem sötét verem! Olvastam az Irodalmi Szemlében.
