Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - HOLNAP - Hajdú István: A diktátor (elbeszélés)
Lassan eszegetem a nagy tál spagettit. Úgy össze van fonódva, sikamlósságá- val is összetartva, hogy nagy ügyesség kell hozzá. Ráadásul a vörös kecsap átláthatatlanná teszi a szálak folyamatosságát. Mint a takaró alól kikandikáló lábak: csak a kontúrok szerint lehet követni útjukat. Nekem jó szemem van, mindent látok, még a takaró alatt is. Kezembe ragadom a villát és kanalat, megcélzók egy szálat, és kezdem lassan feltekerni. Egyenként mindegyiket. Jöjjön hát a Diktátor! I Az emberi sorsok fura összevisszaságában az ember, mint mozgató erő, gyengeségével tehetetlenné válik a sors kezében, ha nem ismeri fel idejében a maga rejtett energiáit, s ezeket szunnyadásukból felszabadítva, tudatosan nem alakítja irányukat, fittyet hányva sorsnak, szerencsének, az élet véletlenszerű esetlegességeinek. A legnehezebb megtalálni azt a bizonyos Aladdin-lámpát, amelyben energiáink szunnyadnak, megtörölgetve kiszabadítani őket, megzabo- lázásukkal átlépni a határt — a dolgok ránk gyakorolt hatása helyett a mi hatásunk érvényesüljön a dolgok menetére. Sajnos, életünk rövidsége olyan minimális időt ad rendelkezésünkre, hogy nem mindig sikerül kiengedni a szellemet, és halálunkkal, energiáinkat megsemmisítve, semmivé válunk. al-I Fiatalkoromban nagy kópé voltam, fafejű és makacs. A Kos jegyében születtem, s lehet, a csillagok akkori állása edzette acélszilárddá koponyámat, kőkeményre szarvaimat. Gyermekkoromra nem emlékszem, kivéve azt a pillanatot, amikor először sírni kezdtem. Már akkor tudtam, hogy azt a fenekemre mért ütést sokszorosan vissza fogom adni a körülöttem élő emberek pofájára, dühömben kemény ütéseket mérek embertársaim lelkére, fájdalmat okozva gyengeségükért. Ezt már akkor tudtam, de pirinyó fejemben más felismerés is született. Az, hogy létezem, olyan valószínűtlennek, érthetetlennek és fájdalmasnak tűnt, hogy újra bömbölni kezdtem, kínomban és félelmemben, létem miatt. Bömbölé- sem és kínom fokozódott, mert rájöttem, hogy létem múlandó, és a halállal szembeni tehetetlenségem puhította koponyámat, csorbította szavaimat. Így képzelem el akkori magamat, most, néhány évtized után. Ettől a pillanattól kezdve semmire sem emlékszem, hatéves koromig. Akkor kezdődött a tudás csorgatása agyvelőmbe. A betűket szerettem, a számoktól iszonyodtam. Nem lehetett őket tetszőleges, akusztikai variációkká alakítani. Az 1 az mindig egy, a 2 mindig kettőnek, de legfeljebb tizenkettőnek, huszonegynek hangzott. Ez a zártság elszomorított, s valahogy így alakult bennem ki a racionális (totál racionális) megvetése és az irracionálishoz való vonzalmam. Csak így történhetett valahogy, hogy a fában nemcsak fát látok, hanem embert, állatot, mindenféle gyűrűket, szövevényeket, de sohasem egy határokkal körülzárt rendszert. II A halál és a semmivé válás, ha mentesek vagyunk mindenféle túlvilágtól, át- szellemüléstől, egyszerűen mindenfajta más lét-szint egzisztálásától, tudatosan vagy tudat alatt, mindegy, végigkísér életünkön. Mivel a halál fölényállapotban van az élettel szemben, erőinket fölöslegesnek tartjuk kiszabadítani. Szétfolyik testünk, lelkünk, korccsá zsugorítva lényünket, szürkévé festve arcunkat, szét-/ zilálva akaratunkat, jellemünket. Nietzsche szerint csak át kell ugrani egy másik világba. De mer-e valaki egy ismert világból egy teljesen más, ismeretlen világba ugrani? Mer.
