Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - HOLNAP - Csóka Tibor: Égigérő álmok (elbeszélés)

— Sör, rum, kétszer — kiált a köpenyes féldisznó felé Hosszú, s megadóan figyeli az üzletember lassú tevékenységét.

— Sör, rum, háromszor — szólal meg a munkás, aki most ült közéjük, és figyelembe se véve Alacsony hörgését — „nekem már elég volt” — arról kezd mesélni, hogy ő egy szerencsétlen alak, mert szereti a feleségét, de az a spiné minden kétlábú állattal lefekszik, csakhogy őt, a munkást ezzel is gyalázza!

— Nem is csodálkozom — dünnyögi Hosszú, miután végigméri a nagy munkást két korty közben.

— Ne légy hülye — szól hozzá atyaian —, minden nő kurva, és kihasználja a férfiakat. Gyere, igyál még! — és rendel egy újabb kört, vidáman kacsingatva a felszarvazottra.

— Megölöm! — ordít fel hirtelen a munkás, aztán feláll az asztaltól. — Vagy nem? — ránéz a fiúkra, akik a bányában dolgoznak, lassan eldől, mint a kivágott fenyő. Alacsonnyal forog a világ. Hangoskodik, verekedni akar, molesztálja a notóriusokat, énekeljék együtt a felszarvazottak balladáját.

Aztán fizetnek. Kifelé menet Alacsony nekimegy a tartóoszlopnak, mosolyog és bocsánatot morog, majd visszakézből leken neki egy hatalmasat. Beleremeg az egész kocsma, a notóriusok vastapssal búcsúznak el tőlük.

Betankoltak. Néha átesnek az útszéli bokrokon, fenn a dombon, a ház előtt leokádják a virágágyást.

Alacsony nem emlékezett semmire. Virágágyás, lócitrom, olajos facsavar, oly mindegy volt neki. Attól tért úgy-ahogy magához, hogy a fiúk késő délután kifordították egy talicskából, és nyakon öntötték egy kanna hideg vízzel. Ő ordított, a munkavezető kijött a fészerből és csúnyán lehordta a társaságot, mert egy perc nyugtot sem hagynak neki. A könnyűvérű lány időközben kiosont a fészerből. Az egyik szőröstalpú erre lehordta a mestert, hogy gátolja őket a munkában, a szólásszabadságban. És hogy fogja be inkább a pofáját!

— Szeretem őt — suttogja ebéd közben Hosszú.

— Hm.

— Félek tőle.

— Hm.

— Nem feküdtem le vele. Már meztelen volt, de nem adta oda magát. Vagyis nem volt meztelen, csak levetkőzött. Egy keveset.

— Hmhm.

— Rosszul vagyok! Az egész élettől rosszul vagyok! Ettől a rohadt kajától is rosszul vagyokl Mindentől rosszul vagyok! Hát sosem lesz jobb?! — üvölt fel Hosszú, s a tányérját a földhöz vágja. A konyhából kirohannak a szakácsnők. Rikácsolnak, erre ő hozzávágja a főnökhöz a villáját, a villa beleáll a nőbe. A sebből csordogál a finom zsír.

A két barát már második órája súrolja a konyhapadlót. Valahogy nem lesz tisztább. Káromkodnak, és esti imájukba foglalják a szakácsnőket, mert kiosztották nekik ezt a munkát. Azért, mert összerondították az ebéd alatt. Alacsony ugyanis követte Hosszú példáját, amikor a konyhasárkány elkezdte a nagymonológját. Súrolnak, mosnak, tisztítanak. Az ablakon a lányok figyelik őket, mosolyognak, a káröröm a mellükre van írva.

Esteledik. Fekszenek a tóparton, fűszálat rágcsálnak. A víz komor és üres. Senki sem lubickol. A felhők fogócskáznak, az ég hullámzik, a nap utolsó fénye fáradt már. A felhők utol-utolérik egymást, összeállnak, új formába tömörülnek. A szerencsétlen Hosszúra egy arc pislog, szemek, orr, ajkak, szökés fürtök, az egész hasonlít Glóriára. Kinyútja kezét, simogatni kezdi az arcot, simogatja, csiklandozza, érintgeti, gyönyörködik, elégedett, boldog, a boldog