Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
149 — Igen, a németeknek hollandsajt- meg vaj- meg kakaó- meg méz- meg gyümölcsíz- meg mit tudom én, még milyen élelmiszertartalékaik voltak, és a magyar tartalékos tizedes éhezett. Csakhogy nem ez volt a lényeg, Tivadar. A németek élelmiszerraktára mellett volt a németek zászlóalj-irattára is. És az őrmester, az SS Scharführer erőnek erejével azt bizonygatta, hogy a tizedes az iratok kedvéért „hatolt be” a raktárba ... — És? Mit mondott a tizedes? Attól tartott, megárt neki a holland sajt, ha kenyér helyett nem fogyaszt el melléje néhány titkos német katonai iratot? Mellesleg: tudott a tizedes németül? Vagy talán csak gondosan be akarta csomagolni a sajtot? — Ne hülyéskedj. Tivi — mordult fel Gróber ingerülten. — Azt a néhány percet életem végéig nem fogom elfelejteni. A tizedes vén, elgyötört szeméből könnycseppek gördültek alá a fakó, barázdált arcára. Rá a szája sarkában fityegő cigarettára. Megpróbálta a megbilincselt kezével letörölni a könnyeit, a cigaretta kiesett a szájából. Másik cigarettát vettem elő, de a tizedes nem fogadta el. „Nem kell, főhadnagy úr”, mondta szipogva. „Mit akarnak velem csinálni, főhadnagy űr? ... Ezek itt”, intett a szemével az őrmester felé, „valami olyasmit habogtak, hogy példát akarnak izélni...” Láttam az arcán — folytatta Gróber —, hogy görcsösen keresgéli az emlékezetében azt a bizonyos szót: attól ijedt meg a legjobban. Bólintottam. — Nyilván nem ismerte a „példát statuálni” kifejezést a tizedes — mondtam. — Pedig a náciknak egyik kedvelt kifejezésük volt. Példát statuálni. Megtorolni. Felkoncolni. Főképpen, ha valaki olyasmihez nyűit, amit ők a magukénak tartottak. Frászkarikát a titkos iratokat: a holland sajtot, Gróber! — Nem tudtam, mit válaszoljak a tizedesnek — folytatta Gróber —, de nem is válaszolhattam, mert lenyelte a könnyeit és váratlanul kitört: „Bele sem haraphattam abba a kurva sajtba, főhadnagy úr, mert ez az állat”, bökött a borostás állával az SS őrmester felé, „kiverte a kezemből. Aztán rám fogta a géppisztolyát. Aztán behurcoltak a századirodájukra. Megvertek, főhadnagy úr. . .”, hördült fel újra zokogva. „Megvertek, egy darab kurva holland sajt miatt!” Megverték. Érted, Tivi? Megverték. Hát persze, hogy értettem. Megverték. Egy darab kurva holland sajt miatt. Másokat még ennél is kevesebbért vertek meg. Mi van ezen érthetetlen? Gróber folytatta: — Űjra rászóltam a Scharführerre, vétesse le róla a bilincset, hadd szedje rendbe magát, mossa meg az arcát, ne menjen így a tárgyalás elé ... Ez hatott. Az SS felállt, kiüvöltött, leszedette a tizedes bilincseit, fegyveres őrrel a kúthoz kísértette. Aztán értünk jöttek. Letelt a húsz perc. „Schnell! Schnell!” Gróber elhallgatott. — Akkor megszakadt bennem valami, Tivi — mondta percek múltán, és hosszan felsóhajtott. — A hadbírósági tárgyalás összesen tíz percig tartott. . . — Világos — mondtam kiszáradt torokkal. — Egy félkilós sajtdarab miatt? Még akkor is, ha hollandi sajt volt? Még tíz perc is sok volt. Öt perc alatt is felmenthettétek volna azt a tizedest, hogy végre békén megehesse a sajtját. Kenyér nélkül. Mert, remélem így történt, Gróber, nem igaz? Felettünk újra megdördült az ég. Ezúttal közelebbről, fenyegetően. Valami nagy, nagy baljós fenyegetés terült szét a fekete éjszakában. És mi még egyre csak Kijevnél tartottunk. Hol késett még az ellenállás?!
