Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - NAPLÓ - Alabán Ferenc: A történelmi és az emberi hitel tükre
941 ALABÁN FERENC A történelmi és az emberi hitel tükre Hegyietek Fábry Zoltán munkásságáról) Az alábbiakban néhány olyan kérdéssel foglalkozom, amelyek jórészt a Fábry Zoltán Összegyűjtött írásainak köteteihez készített jegyzetek összeállítása során merültek fel. Az ötvenes években született és közölt tanulmányai, kritikái, cikkei olvasásakor (újraolvasásakor) fogalmazódtak meg bennem az alábbi fontos kérdések: Mit jelent Fábry számára az irodalom? Hogyan nyilvánul meg életművében az irodalom értékelése általában, ezen belül is a felszabadulás után újrainduló nemzetiségi magyar irodalmunk értékelése? Más témái mellett mennyi figyelmet szentel az irodalomnak, milyen annak helye és funkciója Fábry művében? Milyenek az irodalomra, az irodalom értékelésére vonatkozó kritériumai, kitételei, amelyeket irodalomtörténészek, kritikusok több alkalommal felvetettek és bíráltak is már, amellett, hogy a Fábry-életművet több szempontból is pótolhatatlan jelentőségűnek, a maga nemében páratlan emberi és alkotói megnyilvánulásnak tartják. Izgalmas kérdés az is, mennyire ismerik pedagógusjelöltjeink Fábry életművét, és hogy milyen figyelemben részesítik azt irodalmi tankönyveink. Ez alkalomból nem szükséges, hogy Fábry felszabadulás utáni kritikusi tevékenységét részletezzem, méltassam, főként azért, mert mások már tanulmányokban foglalkoztak ezzel a témával. Elég talán, ha kiindulási pontként Fábry irodalommal kapcsolatos néhány véleményének kritikáját idézem, tudatosítva azt, hogy csak a téma komplex ismerete és a „jegyzet” műfaji korlátainak felismerése védheti meg az olvasót az esetleges félreértésektől. 1 Fábry módszerének lényegéről, az egyetlen alapeszmének, a szellem igaza egyetemes érvényességének hirdetéséről Gö- römbei András az irodalomra vonatkozóan így vélekedik: „Veszélye Fábry Zoltán műveiben az, hogy miközben szemléletének horizontja kitágult, esztétikai kategóriáit összezavarja, helyesebben: megfoghatatlan- ná teszi, mert nem árnyal, nem különböztet, hiszen számára az eszme közös lényege a fontos, az esztétikát mindig is másodlagosnak tekintette.”1 Görömbei később arról beszél, hogy Fábry „alkalmi esztétikai megállapításokat tesz”, „inkább néhány alapvető követelménynek a tudatosítása a célja”. Ellentmondásosnak tartja Fábry esztétikai megállapításait és hangsúlyazza, hogy „ítéleteiben a morális szerep eltúlozása észlelhető, szoros összefüggésben a kisebbségi helyzetből származó rekompenzációs törekvésével. Egy másik gyakorlati esztétikai vagy ítélkezésbeli tévedése is a vitázó alapállásból adódik, melyben a pedagógiai szándék erőteljes funkciója is szerepet kap: a novella titkait óhajtván megvilágítani, úgy mond róla alapvető igazságot, hogy közben a regényt méltatlanul megkisebbíti”. Az induló csehszlovákiai magyar irodalom szempontjából helyeselt biztató és hibákat leleplező kritikusi hang mellett Csanda Sándor is „esszéisztikusan túlfűtött érzelmi megállapításokról” beszél, amelyek „bizonyos egyoldalúsághoz” vezettek Fábry írásaiban. Esetenként — ahogy írja — „sematikusan tesz egyenlőségjelet az eszmei mondanivaló ős az esztétikai érték közé”, „publicista módszerrel gyakran napi politikai aktualitásokat vegyít esztétikai értékeléseibe”, s alább: „nem következetesen használt kifejezése a vox humana, mely néha általános emberszeretetet, máskor