Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Grendel Lajos: A Flóra, avagy a nagyváros rettenetei (elbeszélés]
824 országból. Kell, hogy minden becsületes és tisztességes állampolgár tudja, hogy a vízkultúrás, tápoldatos nevelés során az üvegedények egyre nagyobb szerephez jutnak. Hogy a felfelé kúszó növények részére a falra fenyőlécből rácsszerkezet készíthető natúr színben vagy a bútorok, a fal színével harmonizáló xyla- decorral mázolva. Hogy a feketére mázolt betonacél ízléstelen. Roppant szép dolog egy hatalmas közösségben feloldódni, s ezekben a napokban Pozsony ez a félelmetes, elsöprő közösség. És roppant szép dolog ebből az emberáradatból holnap újra kiválni, hazamenni, házat venni, autót venni, szeretőt venni, megvásárolni hatalmas emberek bizalmát, és bízni abban, hogy béke lesz, hogy nem romlik a pénz értéke, hogy a fiatalok indulatai megzabolázhatók, hogy egy nagy megelégedettségben végül feloldódik minden nyugtalanító eszme, kétely és tévképzet, hogy egyetlen nagy közösség lesz a világ, amely nemcsak egy évben egyszer fogja ünnepelni a virágokat, hanem minden nap. A mellette karattyoló két Magna Orchidea talán ezt a világot anticipálta, s ő most már nem bánta, hogy Dorottyája kimozdította őt otthonról, és elcsalta erre a hatalmas illatfesztiválra. — Én a pozsgás növényeket szeretem — mondta Dulcinea. Ö, hogy ezek a vén krampuszok mennyit tudnak“ nosztalgiázni: Jenő meg a Papucs, meg Besztercebánya és Homonna, mintha azt mondanák, hogy Párizs vagy Rio de Janeiro és a Copacabana. De a fiú már a megismerkedésük első pillanataiban olyan félreérthetetlen pillantásokkal célozta meg, hogy neki az izgalomtól a torkában dobogott a szíve. Ez a fiú nem volt már gyerek, vágy sütött a szomorú kék szeméből. De a tekintete mégsem meztelenítette le, mint a más fiúk mohó pillantása az utcán vagy az iskolában, inkább tartózkodó, fegyelmezett és gazdag érzelmi kultúráról tanúskodó tekintet volt. Érzéki, de mégse közönséges. Az első perctől fogva tudta, hogy ez az igazi nagy találkozás, a kettejüké, nagyobb, mint apáé a barátjával, s a szemek néma játéka csupán szelíd bevezetése a kalandnak, amely ebben a városban vár rá még ma. S mennyire igaza volt! A szemek néma játékát nemsokára igazi tettek követték. A bátortalannak és félszegnek látszó fiú cseppet sem volt szívbajos, rámenősségével megcáfolta azt az általános hiedelmet, miszerint a tiszta és szomorú tekintetű fiúk egytől egyik introvertált maszturbánsok. Azt mondta apának a fiú: — Mi előremegyünk. A Flórán majd találkozunk. S olyan ellenállhatatlan volt, olyan elegáns és arisztokratikus, hogy apát is azonnal levette a lábáról, s apa, aki máskor úgy számon tartotta minden kapcsolatát az otthoni fiúkkal, mint egy vén uzsorás a kuncsaftjai kamatterheit, most szinte lelkesen egyetértett a fiú tervével. — Hát persze, menjetek csak, gyerekek, érzezzétek jól magatokat. Este a vonatnál találkozunk. Sokat hallott apától Pozsonyról, a Flóráról, királyok koronázásáról, a várról, amely a fényképeken úgy mutat, mint egy nagy, lapjára fordított konferenciaasztal, de most járt először a fővárosban, s ez valami olyan izgalmat jelentett a számára, mint amikor először jött meg a havi vérzése, csupa szorongást, de várakozást is egyben, türelmetlen sietséget és mindentakarást. Kérte a fiút, hogy mutatná meg neki az óvárost, s kalauzolná le a Duna-partra, s közben félt, hogy lelkesedése terhes a fiúnak. De az ráállt a hívásra, és olyan magától értetődően fogta meg a kezét, mintha már két éve jegyben járnának. Ö most már meg sem lepődött a fiú rámenősségén, sőt élvezte, hogy kéz a kézben sétálnak egy csodálatos város csodálatos utcájában, s még csak kora délelőtt van, s még előttük áll egy egész csodálatos nap. — Nem is tudom, hogy hívnak — mondta a fiú.
