Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Dobos László: Közös irodalmi tulajdonunk Kövesdi János interjúja
789 DOBOS LÁSZLÓ KÖZÖS IRODALMI TULAJDONUNK Kövesdi János interjúja # Határainkon innen és túl ismert és elismert író vagy. Ám úgy .vélem, nem árt, ha az olvasókat emlékeztetem rá, hogy pályád kezdetén az ifjúsági szövetségben ellátott tisztségeiden kívül egyebek között előadtál a pedagógiai főiskolán, irodalomkritikusi, művészetpolitikai és irodalomszervezői tevékenységet is folytattál. Utóbbi ténykedésed egyik legjelentősebb eredménye volt jubiláló folyóiratunk létrehozása. Mint első főszerkesztője hogyan emlékszel vissza a „Szemle” megszületésére? Harminc év távlatából hogyan látod ezt a korszakot? Milyen óhajok, vágyak, remények, szükségletek hívták életre a folyóiratot? — Öt évvel ezelőtt ünnepeltük az Irodalmi Szemle fennállásának negyedszázados évfordulóját. Akkor már elmondtam az alapítás körülményeit: az indulás kronológiáját, a folyóirat korai életrajzát. Ismétlésnek nincs értelme. Most, ha harminc év múltán mégis visszatérünk a rajt irodalmi pillanatához, a forrásvidék tisztább, hitelesebb rajza miatt tesszük. A lap születése? Mint minden szülés, egyszerre öröm és fájdalom. Az út elején az írodalomteremtés ösztönös-tudatos szándéka állt, s a természetes felismerés: folyóirat nélkül nincs irodalom. Éreztük, hogy kell. Akartuk. Akarásunk, elhatározásunk, érveink váltották, kényszerítették ki a kultúrpolitika felelőseinek megértését. Persze, a megértés nem volt hozsanna. Pénzt kértünk, szerkesztőséget kértünk: a béralapot a Csemadok és az írószövetség adta össze. Adminisztrációt kértünk. Az irodalomban jártas emberek tudhatták, hogy a kérelem tárgya a magyar irodalmi lap. Valójában egy irodalom kért bebocsátást. Helyet, levegőt, teret. Feltételeket. Szerencsénkre az akkori kultúrpolitika irodalompártoló volt — hisz hálaéneket várt az irodalomtól, önmaga dicsőítését. Gondolkodásának s terveinek visszaigazolását. S mi volt akarásunk hatóereje? A szociális igazságtalanság és igazság élménye. A nincsből, a nyomorból való kilépés. A plebejusok haragja, győzelme, s később gőgje. Ez a szociális telítésű plebejusi életérzés, eszme gondolatérzékeny, haladás- és forradalomérzékeny. Ez vált feszítő és toló erővé. Az ötvenes évek ... Ellentmondásos idő, s mennél inkább távolodom ettől az évtizedtől, annál inkább a nagy ellentmondások és végzetes tévedések korszakának látom. A sztálini osztályharc-elmélet alapján meghirdetett grandiózus nemzeti programok: gazdaságiak, társadalmiak, ipariak, mezőgazdaságiak, kulturálisak, szociálisak, irodalmiak, katonaiak, rendőriek ... Az érvényesülés végtelen lehetőségeinek kínálata, minden a jövőért. Mi, a magam nemzedéke e hullámon csapódtunk a történelembe. Azt hittük igaznak, amit mondtak, azt vettük magunkhoz, amit adtak. Mindent naiv hitünkbe oltottak: igazságot, hazugságot egyaránt. A jót várás naivságába: Sztálin „zsenialitását”, tévedhetetlenségét. Katonai géniusz voltát. Mindenhatóságát... S alig is vettük észre, hogy lelkünk közepén határ húzódik, a jót és rosszat választó határ. Előbb azt hittük, ez csak ének és jelszavak. „Kovács vagyok, ifjú a lelkem, kinyílt előttem a világ...” „Utat törünk mi majd a népnek...” Mi, a falvak és kisvárosok felszínre került senkijei a választóvonal jó oldalán hittük és tudtuk magunkat: jogban, igazságban. S hogy számunkra a rombolás és az építés mindennapi kötelesség. A végzett munka napi vagy hosszú lejáratú természetes értékeit győzelmi jelentésekké fogalmaztuk. S hittük, hogy győzelmeink okán van jogunk ítélkezni is. így lépkedtünk az öntudat lépcsőfokain — ködös magasságok felé. Tanultunk, dolgoztunk, építkeztünk a világmegváltás megszál-
