Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A költői megújhodás útján (Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember)
758 kedveli a fesorolásokat, a hangsúlyozásokat és az ima-, pontosabban az antiimasze- rű könyörgö, számonkérő és vádló költői megfeleléseket. Az erőszak elleni lázadás elkeseredéssel is párosul és látomások formájában jelenik meg: „Megszentelt / űrhajók / robbannak / az égnek — / elhí- resült szép rakéták: / az árva / világűrt / teleirják / éhezések titkos jeleivel, / beszórják / dermesztő, / konkrét / képeivel, / pusztulásunk meztelen vízióival, / a véget nem érő / rák / haldoklóival — / ó, eszméletünk nem a fényben ázik: / vérben úszik — / véres szirmokat virágzik... / Világ-anya, Föld-anya, te Mindörökké-Ter- hes: / ne bocsáss meg nekünk, / ne bocsásd meg a mi vétkeinket, / miképpen mi sem bocsátunk meg / az ellenünk vétkezőknek ...” Egy másik helyen a Halotti Beszéd sora villan: „Mennyi milosztban terümtéd eleve a mi isemünket, / mennyi nem-milosztban részeltetsz ma minket...” Ebben az antiima kontextusban kapnak helyet az újsághírekből való, statisztikai adatoknak is beillő számszerűségek, amelyek a figyelmeztetés eszközei, a történelem, a háború megidézői: „Tizenhétmilliónyian / pusztultak el erőszakban / a világégés óta / ... // kilencmillió polgári halott / eltemetve s temetetlen / a világégés óta”. Ez a témaréteg — régen bebizonyított tény — szinte vonzza a riportszerű, szociográfiai pontosságú elemeket, éppúgy mint a kereteket szétfeszítő szenvedélyt, felháborodást és indulatot. Gondoljunk csak legközelebbi irodalmi köreink megnyilvánulásaira, Rácz Olivér, Bábi Tibor, Cselényi László, Gál Sándor és más csehszlovákiai magyar költők háborúellenes verseire. Nincs ez másképp Kulcsárnál sem. Még a túl profán, hétköznapi, sőt a csiszolatlan és trágár kifejezések is ennek következtében kerülnek be a szövegbe — az elkeseredés és tehetetlenség mindent odavágó indulata szülte őket. A szövegkompozíció második része személyes, negatív töltésű élmény kiváltotta mélyáramú elmélkedés, melynek tanulságai további elhatározások forrásai. A „test fájdalmas metaforái” közt őrlődő költő józan felismerése már több a szimpla optimizmusnál: „nem lehet a Nemlét többé a mi vesztünk ...”. A lezáró rész — mintegy véghang — összefogja az egész szöveget, a költő szinte ismét lekerekíti művét: „... elétek állok / a Guttenberg-galaxis sívó / homokjába, / és kiabálok: / Emberek, ó, emberek, / fákat, fákat ültessetek, / mert boldog, ki fákat ültet, f mert isten, ki embert szülhet!” Prófétikus a szerep- vállalás, a jónak, az emberinek, az alkotásnak és a gyarapításnak a hirdetése. A költő — eltérően a mostanában divatként is kultivált hétköznapi (pszeudo-hétköz- napi) attitűdtől — már-már a lángoszlop magasába kerül; nem az apró mindennapi dolgok, megnyilvánulások érdeklik, hanem nagy hatású egyetemes emberi eszmék kötik le a figyelmét. így, csak így láthat messzire, csak így tud másoknak, az olvasónak is irányt mutatni. Ez a költészet túl van a pusztán formai kísérletezésre, öncélú keresésre és olcsó szondázásra való alapozáson, főleg azért, mert érzi saját mondanivalójának súlyát, s tudatosan törekszik annak maradéktalan művészi kifejezésére. így ez a líra nemcsak felvillant és sejtet, hanem határozott cél felé közelít, amelyet végül is látszatra elér. A lírikus számtalan, sokrétű költői fogással és módszerrel, ha kell képtobzódással vagy egyszerű felsorolással, szimbólumok segítségével vagy áttételezéssel, mégis mindig pontosan és felelősen bánik a szóval — nagy figyelemmel, gonddal és önfegyelemmel válogatja meg kifejezőeszközeit. Nehéz röviden megfogalmazni ennek a költészetnek a módszerbeli lényegét. Kuh csár nem játszik a szavakkal — bár a csábítás egy-egy tiszta csengésű rím kapcsán érezteti hatását —, nem is akar kijátszani minden lehetőséget, de komoly célokat tűz maga elé, melyhez az út nem mindig nyílegyenesen vezet. Töröttek, nem egy esetben szakadozottak ezek a szövegek; szabad versek, a ritmusuk azonban a költői harmóniaigény eredményeként ha- tározotan kifejlődik. A tipizálható témákból fakadó gondolatiság egyfajta pateti- kusságot hoz magával, a költő mikrokozmosza az élet és a világ szélesebb horizontú kontextusában is elevenen és karakteresen hat. Ahhoz azonban, hogy ez a kommunikációs erőtér hasson, az olvasó jelentős szellemi erőfeszítésére van szükség, mert mint befogadó csak ennek az árán lehet a kötet szövegeinek egyenrangú partnere és színvonalas értője. Aki nincs szellemileg felkészülve eléggé a befogadásra, az e szövegek olvasásakor könnyen elfáradhat, s feladhatja a birtokbavétel reményét is. Éppen ezért e verseknek az olvasása a befogadó felfogóképességének maximális próbatételét jelenti, elsősorban nem az absztrakt gondolatiság vagy az elvont szóhasználat miatt, hanem sokkal inkább a bonyolult, esetenként torlódó ké-
