Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - Csicsay Alajos: Bogyószedők (elbeszélés)

708

át. Elöl ő, utána az asszony és leghátul a gyerek. Úgy ugrottak a legközelebbi gödörbe, mint valami lövészárokba.

— Csörtettél, mint egy szarvasbika — korholta a fiút lihegve, majd halkan hozzátette. — Ez itt kitűnő menedék. Ideiglenesen megfelel. Aztán átcsúszunk a holtágba, az jóval mélyebb.

Csendben gubbasztottak egy ideig. Elsőnek a gyerek szólalt meg.

— Mesélhetne valamit, édesapám!

Horváth ránézett, és keserűen elmosolyodott. Ez az ostoba kölyök azt hiszi, hogy amit néha felidéz, az nem egyéb, mint haszontalan mese. Mikor érti meg végre, hogy az apjának minden elbeszélése megtörtént. Szóról szóra igaz, színtiszta valóság. Volt olyan éjszaka, amikor tizenkétszer gázoltak át a Pruton. Tizenkétszer oda meg vissza. Télen, vaksötétben, ruhástul, amikor jégtáblák úsztak a vízben és százakat kaszált le körülötte a halál. Az sem hazugság, hogy Cséfalvy főhadnagy az ő kezébe adta Nyéki tizedes életét. Csak egy vacak golyóba került volna, és a hőbörgő Gézának kaput.

— De nem ám, hogy eljár a pofád, mert akkor kettéhasítlak! Komámasz- szonynak is ajánlom, tegyen lakatot a szájára.

— Sok mindent hallottam én szegény uramtól — sírta el magát az asszony, s közben arra gondolt, kár volt ezzel a hóbortos Horváthtal eljönnie. Egyetlen szem bogyót sem szednek egész nap. Itt fogják elpocsékolni az időt ebben a ronda, iszapszagú gödörben. Ha egyedül indul el az öreg töltések felé, már minden edénye tele van. Másnap főzhetett volna lekvárt, bort is erjeszthetett volna, tán még tíz litert is. A maradék csipkebogyó meg papíron száradhatna teának. Csak az a baj, hogy retteg a siklóktól.

— Ö, uram teremtőm — sóhajtotta. — De nehéz keresztet raktál a vállunkra.

— Azt is mondja el, édesapám, hogyan lőtt embert! — szólt közbe a gyerek.

— Az úgy volt, hogy... — kezdte Horváth, de aztán mintha meggondolta volna, keményen rászólt a gyerekre. — A háborúban minden katona lelő egykét embert. Azért katona — mondta, és kidugta a fejét a gödörből, hogy körülkémleljen. Közben fél szemmel a fiára sandított. Nem kedvelte ezt a gyereket. Puhának, gyámoltalannak tartotta. A kisebbikhez fűzött több reményt. Eleven, akár a tűz. Ez meg, ahogy mondják is, az anyja fia. Mindig fáj valamije, és fél. Folyton fél. Talán többet kellene verni, hogy megedződjön, de nincs szíve kezet emelni rá. Ha meg akarja ütni, úgy néz, mint a kiskecske, amelyiknek el akarják vágni a nyakát.

— A Szigethátra kellene eljutni, a vadkörtefához, ott rengeteg a csipkebogyó — mondta elgondolkodva.

— Korán esteledik már — jegyezte meg az asszony.

— Vadkörtét érné meg szedni. Aszalva, télen nem létezik jobb csemege — morfondírozott Horváth.

Miket nem beszél, gondolta a gyerek. Soha nem evett meg egy kanál körtelevest sem. Csak adja a nagyot. Ám ismerte jól az apját, tudta, ha valamit a fejébe vesz, nem enged belőle. Neki ugyan mintegy, mit szednek a kannákba, körtét-e vagy csipkebogyót... Jó, hogy most itt vannak, és élvezheti a csetepatét. Valóban úgy csörtetett át az erdőn, mint az űzött vad. A játéktól megmámorosodott. Azt sem bánta volna, ha golyók süvítenek el a füle mellett. Örült, hogy ezt a kalandot apjának köszönheti. Más ember, ha elolvasta volna a fára szegezett feliratot, biztosan visszafordul. Az ő apja viszont megmakacsolta magát, és csak azért is bevitte őket az erdőbe. Az is nagyszerű, hogy itt van velük Terus néni, akit ő keresztmamának szólít. Öröm nézni, ahogy a haja csapzottan lóg a kendő alól, és mennyire kétségbe van esve. Holnap már a fél falu arról beszél, miként bújkáltak az erdőben a vadászok elől.