Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Csicsay Alajos: Bogyószedők (elbeszélés)
706 CSICSAY ALAJOS BOGYÓSZEDŐK — Máma szép idő van, máma biztosan megtelnek a kannák — mondta az asszony, és körbehordta tekintetét, hogy mutassa, mennyire elégedett és bízik a szerencsében. A férfi hallgatott, és nyugtalanul szimatolt, mint a kutya, amikor gyanús nyomra lel. Nem értette, miért van felszedve a híd pallója, hiszen a víz egészen mélyen folyik, és semmi jele az áradásnak. Az erdőbe ugyan be lehet menni igy is, hiszen a gerendákat ott hagyták. Szép szögletes gerendák kötötték össze a két meredek partot, könnyen át lehetett sétálni rajtuk. — Gyerünk! — mondta határozottan. Az asszony óvatosan indult utána. Félt. Valószínűleg tériszonya volt, mert visszaszólt a mögötte maradt gyereknek: — Lacika, ne nézz lefelé, csak mindig előre, és akkor nem szédülsz... Legalább a korlátot hagyták volna itt, hogy az ember tudna mibe kapaszkodni. — Fenének ide a korlát — mondta a férfi mérgesen. — Nyolc lépés az egész, a gerenda meg széles, akár a gyalogút. No, mi lesz már? — mordult a gyerekre. — Leesek! — tétovázott a fiú. — Gyere, mert ha visszamegyek érted, beleváglak a vízbe. A gerendák alatt erős volt a sodrás. Ha valaki belepottyan, aligha ússza meg élve. Tudta ezt jól az apa is, de erőt vett magán, és dacosan szorította össze az ajkát: át kell hogy jöjjön egyedül. A gyerek imbolyogva elindult. Az asszony lélegzetvisszafojtva nézte, várva, hogy mikor sikolthatja el magát. — Hála istennek — tört ki belőle a sóhaj, mikor a gyerek lelépett a gerendáról. A férfi is úgy érezte, mondania kéne valamit. Látta, hogy a gyerek dicséretet vár. Hát csak várja! Hosszú hallgatás után fordult oda az asszonyhoz: — Semmi az ilyen átkelés. Mi, annak idején, a Prutnál... Azt kellett volna látni — és intett a fejével, hogy menjenek tovább. Csendben bandukoltak. A gyerek már sokszor hallotta az apjától ennek az idegen folyónak a nevét. Néha még álmodott is róla, furcsa, gyerekhez illő álmokat. Felnőtt volt és bátor, akár az apja. Együtt gázoltak a hónaljig érő jeges árban, s közben lövedékek robbantak körös-körül. Hullottak az emberek, meg a lovak is. Ö tiszt volt, parancsnok, és vezényszavakat kiabált. Este pedig felsorakoztatta a megritkult századot, és mindenkit megdicsért, a saját apját külön is, csak Nyéki Gézát, a sunyi tizedest nem, aki mindig más bőrére játszott. A fiú egy alkalommal így szólt az apjához: „Horváth honvéd, hozzám!” „Igenis, főhadnagy űr”, vágta vigyázzba magát az apja.
