Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Fülöp Antal: Erőterek (regényrészlet)
697 találná magát ismét szemben a fölrémlő, vörösben izzó szemekkel, ahogy a fantom a pirkadatban a vaspóznák, salak és hamu (Tarkovszkij) olajverte, rozsdaporos zónája fölé emelkedik, ahol, míg kopog a csákány és zuhog a nagykalapács — délután negyed négyig —, aranykék verőfényben is fullasztó ködöket lebegtet. De most még a forró víz optimizmusa kering a hevétől kitágult erekben, hangulatfényben fürdeti a városperemi házakat, fákat, az itt-ott még feltűnő virágágyásokat, ahogy a biciklin tempósan, szabadon (már-már a szabadság eszméjével kacérkodva) elhalad mellettük; s bent a város forgalmában fölhabzó életörömmé tágul, ahogy az ember az esti két-három sörére gondol, melyet a tévénél ülve szép sorban elfogyaszt. Ahogy a behűtött, fűzöld palackokból csobogva gyöngyöző sör — megkettőződve a fémtálca tükrében — a hab fodrait a pohár aljáról majd aranylón fölfelé tolja, buborékait pattogtatva, mintha egy tágabb létre nyitna apró kapukat, amellyel most a zuhany kegyelméből egy illúzióban össze is kötődik. Körkörös távlata csak Davidka erőterében homályosul, majd ahogy Davidka szobrától nem messze elhaladok, és helyükre billenek a dolgok, föltárva átmeneti tökéletlenségüket, az illúzió, akár a gyertyaláng, a száz wattal rázuhanó fényben hirtelen magába húzódik egy futó gyomorgörcs kíséretében, s már csak inogva pislákol néhány sörösüveg s egy kettétört gondolat fölött: „Ennyi azért még megmaradt...” Davidka bal- felől úszik a látómezőmben, mialatt tekintetemet az út kettős középcsíkjára szegezve beletaposok a pedálba. A kettős csík (mintha káplári rangra emelték volna az aszfaltot) szerencsére megbízható menetirányt követ. Egyszer fordultam félre, talán egy nő után, vagy mintha a kávéház ezerszer látott bejáratát nézném, utána egy parkoló Trabant faráról vett le a rendőr, ötven korona mélázási díjat követelve, hogy megtanuljam — mondta —, kerékpározás közben, de akár gyalog is, az utcának ezen a forgalmas szakaszán hova kell néznem. Azóta konokul előre nézek, Davidkát úsztatva látómezőmben, ahogy a lábát terpeszbe vetve áll fekete műmárvány talapzatán, az elogium fölött, „... örök időkre ...”, egy karéj alakú tisztás közepén, amely a park jó néhány fájának — köztük az enyémnek is! — a helyén keletkezett. Alumíniumból forrasztott alakja mintha a délutánok csillogó szürkeségéből tömörült volna szoborrá, vagy inkább a mindenség csillagporának haladóbb szellemű részeiből: de mindjárt a végső célt példázva! A többi, ami rajta kívül van, időről időre szemétre hányja, majd jobb híján újból összerakja az elaggott részeit, előbb vagy utóbb eltűnnek a galaxisok, bolygók, népek, kutyák s az ádáz bolhák segge- lyukán a bacilusok, és helyettük örökké újak születnek; a kóválygó mindenség iránytű nélkül tévelyeg. Ha végső célját keresné — villan át az agyamon —, azt a nyugalmat, amellyel Davidka áll a szaladó felhők alatt (nem úgy, mint esendő firenzei bátyja, aki aggódva lesi a közeljövőt), kezében géppisztoly, homlokán fényjel, matróznadrágja mozdulatlan lobogásában az idea inkarná- lódik... Azonban szégyellnem kellene magamat, s az arcomba szaladó vérem alapján szégyellem is, az elorzott gondolatokért: e pompás eszmefuttatás nem az én fejemből származik. Néha — egyre gyakrabban — azon kapom magam, hogy nem a saját gondolatomat gondolom, amin időnként elemzőn elrévedek. Ha azt mondom, hogy ereimben nem a saját véremet keringetem, ami kivételesen, transzfúzió által, lehetséges is, ha mondjuk, a Trabant faráról — mert félrenéztem — meglékelt fejjel kotor le a rendőr: ezen meghökkennek. Azon, hogy beleim cseles-csavaros útvesztőiben nem a saját — hogy úgy mondjam — fingomat vartyogtatom, mint abszolúte lehetetlen dolgon, felröhögnek. De amikor azt mondom, hogy: „én, kérem, azt gondolom...”, s közben, mint most is, érzem, hogy Fél-ovics Fél-xnek, a szocialista szabadegyetem bedolgozó tanárának fejéből áramlanak felém az éteren át a gondolatok, hallgatóim úgy húzódnak el tőlem, mintha pestistől duzzadó hónaljamat mutattam volna (vagy:
