Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Fülöp Antal: Erőterek (regényrészlet)
696 FULOP ANTAL ERŐTEREK (regényrészlet) A hogy lyukas zoknimban állok a linóleumra dobott szőnyegen, s csak bámulok bele a konyha sötétjébe, egyszerre szűnik meg az idő sürgetése; testemtől elválva látom, hogy kezem sorra elvégzi a megszokott reggeli teendőket: ujjam rábök a kapcsolóra, s a beépített kincstári mosogatóasztal fölött kigyullad a lámpa, közben szemem a sirály röptét követi, amely tőlem egészen távol a levegőégben kifeszített szárnnyal kanyarba fordul, mintha felém közeledne, majd kezem a fiókból a kanalak és villák közül előveszi a nagykést, a nyelét markolva megyek, a spejzban koppan a polcon, ahogy leteszem, kezem a műanyag sustorgásában kotorászva érzi a kenyér domború testét, kutatva próbál hozzáférkőzni, és a sirály égi pályáján mintha egyszerre határozottabban közeledne, amikor megpillantom: ott áll a kenyér fölötti polcon, az üres palackok között, kétdecis üvegében, szája gondosan bedugaszolva, s a parafadugón kettős biztosítékként egy igelitcafat, zsineggel gondosan körülcsavarva. Itt van a horognyél is, a pumpa meg a fölcsavart ablakredőny között, a gumicsizma szárában, s ahogy a könyököm hozzáér, megmozdul: régebben azt hittem, halászni fogok, az talán majd segít. De kertem az sohasem volt, csak álmomban, s az a két cserép aszparágusz, amely időnként egészen elsárgul, s rikítón kiált egy fél pohár klórozott vízért, nem kíván Metationt. így hát már a konyhából ezért jöttem, csupán a testem jött kenyérért. Bal kezem alatt elnémul a sustorgás, amíg a másik leveszi a polcról. Egészen közel jön arcomhoz, úgy néz rám, saját szememmel — egy darab arcomat is tükrözve —, zöldes csillogásából, mintha magam is ott lennék belül a dugó alatt, ahonnan ma, ezen a rohadt reggelen... remélem ... Ott a gyapjú pulóverem ... még anyám kötötte nem sokkal halála előtt; mindig is jól állt a szimpla Riflével a fekete dzsekihez, ha két pár cipőm közül a fekete maratonit húztam fel, régebben, amikor (anno: úgy kilencszázhatvanhét körül) még bedőltem annak a fölötte ravasz érzésnek, amely az embert nyomban eltölti, amint meló után a hoffman-gatyát s a vasalt orrú bakancsot, a „lólábat” levedli, sebtiben megfürdik, s a raktári szappan ázottszar-illatában felöltve utcai ruháját, a hosszú rámpán biciklijével a város felé ereszkedik, és egyszerre olyannak látja a világot, mintha abban a percben rózsaszín égők koszorúja gyúlna ki kalimpázó szíve körül; a nyolcórás nemlét a meló bugyrában, melyre — frontátvonulások idején — néha a rács elvontabb árnyéka vetül, olyan a fürdővíz után, akár egy rossz álom, melyből éppen fölébredt: már csak a múlté. Polcra tett fantom, amely a raktár homályában féltékenyen gubbaszt a szunnyadó szerszámok fölött, nagy, vörösben izzó szemekkel sürgetve a reggelt. De addig még pompásan hosszúnak tűnik az idő. Hosszú és reményteljes, mintha másnap, a hajnali rámpán fölfelé araszolva, egy ponton, rendszerint fönt a rámpa tetején, amikor a kerékpár vízszintbe billen, nem
