Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
686 „új ember érkezését” várják, átengedte nekik. Pálóczi arcát ismét a vereségérzet hűvös szele csapta meg. jól maga elé tudta képzelni azt a jelenetet, amelyben Ákos és Olga átrendezik a családi hierarchiát, s a hajdan oly bogaras, okvetetlenkedő és mogorva öregembernek, az ő ez idő szerinti apósának egy szava sincs ehhez. Pálóczi számára mindez szimbolizált is valamit. Nem annyira Ákos kíméletlenségét és Olga céltudatosságát, mint inkább azt a biológiai igazságot, hogy a születendő gyermek érkezésével a lakás tulajdonosa beáll a sír felé menetelő nagyapák hosszú sorába. Pálóczi rezignáltan ismerte be, hogy ő bezzeg még az ilyen viszonylag csendes és békés erőszakra sem lenne képes. Olga, arra hivatkozva, hogy a szobákban nagy rendetlenség van, a konyhában ültette le őt. — Szólhattál volna, hogy jössz. Ákos sajnálni fogja, hogy nem beszélhetett veled — mondta. Most az előkelő hölgy szerepét játszotta, s mivel sem a származása, sem a neveltetése nem predesztinálta erre a modorra és az ilyen allűrökre, Pálóczi úgy gondolta, hogy mindezt talán azokból a filmekből leste el, amelyeknek a bolondja volt egykor. Tinédzser korában Olga filmszínésznő szeretett volna lenni, s ez a rögeszmés vágyakozása a filmszakma olcsó és penetráns csillogása iránt még azután is megkísértette, amikor már a zsebében volt az ápolónői képesítésről szóló összes okmány. — Mi jár a fejedben? —■ szakította félbe töprengésében Olga. — Rólad gondolkodom. Olga kimérten és hűvösen nevetett. — Inkább ne. — Semmi rosszra nem gondoltam. Pálóczi szemben ült az ablakkal, s amennyire a nyúlánk termete engedte, összekuporodott a támla nélküli konyhaszéken. Kint csaknem teljesen besötétedett már, így nem látta, csupán tudta, hogy csöndesen, elég ritka, de nagy pelyhekben hull a hó, viszont látta, hogy a szemközti bérház tetőgerincén végigsétál egy nagy macska, s hogy ez a hamis és üres idill egészen tökéletes legyen, valamelyik szomszéd udvarban szőnyeget kezdtek porolni, lehet, hogy a frissan hullott havon, mint ők szokták otthon abban a feneketlen mélységbe süllyedt múlt időben, amely a gyerekkora volt, s ahonnan már egyre ritkábban érkezett kibogozható, világos üzenet számára. — Nehogy azt hidd, hogy én most fülig szerelmes lettem Ákosba — mondta váratlanul Olga. Ez a kijelentős felébresztette ábrándozásából Pálőczit. — Azt mondod, hogy semmi világrengető szenvedély? — Vele jó együtt lenni. — Izgalmasabb az életed vele? — Nem is mondanám .. . Inkább változatosabb. — Azt elhiszem — mondta Pálóczi árnyalatnyi iróniával. Olga, aki eddig a megközelíthetetlenség és előkelőség pózában ült vele szemben, lágyabb húrokat kezdett pengetni. — Én egyáltalán nem gyűlöllek téged, és egyáltalán nem utállak téged, és a legkisebb haragot sem érzem irántad, nem is lenne rá okom... De be kell látnod, hogy az az élet, amit te nyújtani tudtál nekem . .. — Szürke — vágott a szavába Pálóczi. — Nézd, te becsületes vagy, józan vagy, tisztességes vagy... Mit mondjak még? Amolyan kétdimenziós ember vagy. — Ez jó.
