Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

677

itt valóban fölülmúlta a legmerészebb várakozást is. Az igazgató, ez a papos külsejű ember, ez a konok és zárkózott agglegény, akit a tanári szobában egymás között csak csausznak hívtak, vagy ha nagyon haragudtak rá, jezsuita páternak (noha ateista volt és párttag), ez a kiszámíthatatlanságáról és csavaros eszéről hírhedt, lassú mozgású, alacsony, ösztövár emberke, aki nem ivott, nem dohányzott, s az érzelmesség rég csonttá fagyott a lelkében, úgy fogadta őt, mint valami megtért báránykát, s ezen Pálóczi nem győzött csodálkozni, hiszen a megbánásnak eddig semmi jelét nem adta, ellenkezőleg, most is ügyelt arra, hogy amilyen emelt fővel lépett be a kellemesen fűtött igazgatói szobába, ugyanolyan tartással távozzék majd onnan. A csausz azonban már az első pillanatban lefegyverezte. Amint Pálóczi átlépte a küszöböt, fölkelt íróasztala mögül és elébement a szoba küszöbéig, ahol is megölelte, mintha ő most valami hosszú száműzetésből tért volna vissza, ahol ha nem is egészen ártatlanul sínylődött, büntetése mindenesetre mértéken felüli volt.

— Örömmel üdvözlöm újra minálunk — mondta a csausz. — Én mindig meg voltam győződve róla, hogy ön nagyon értékes ember.

Pálóczi morális énje a legnagyobb hitetlenkedéssel és megdöbbenéssel kérdezte, ugyan miféle förtelmes színjáték ez, talán bizony a csausz megháborodott, álmodott valamit, vagy most, aggkora küszöbén ő is szerelembe esett egy diáklánnyal? A józan eszével persze tudta, hogy az igazgatót ilyen veszély nem fenyegeti, ugyan, hol az a szerzet, aki szerelmes lesz ebbe a bogaras, pápaszemes jezsuitába, aki a női nemről mindig csak lekezelően és ironikusan nyilatkozik. Aztán a csausz kiszólt a titkárságra, hogy senki se zavarja őket. Ronda egy dolog volt itt ücsörögni a főnöke szobájában, és nem tudni, miről van szó és mire megy ki a játék. Való igaz, hogy ők ketten sohasem voltak ellenségek, és a csausz a maga módján mindig kedvelte őt, talán még jobban, mint azt Pálóczi megérdemelte és viszonozni tudta. Pálóczi tehát eltűnődhetett rajta, vajon hová ereszti gyökereit ez a kettejük közti kölcsönös rokonszenv, s milyen összefüggés van e rokonszenv, az állásából való felfüggesztése és az ő mostani fogadtatása között, hiszen ezek a dolgok minden tekintetben ellentmondásban állnak, s a sorrend, ahogy következnek, enyhén szólva is abszurd és illogikus.

Azt régóta és nagy bizonyossággal tudta, hogy az élet alapértékeit illetően felfogásukban sok a hasonló vagy az azonos elem. Ez persze nem volt nagy érdem, és inkább alkati, mint intellektuális tulajdonságként működött bennük. Mint minden konzervatív gondolkodású ember, a csausz is hajlamos volt leegyszerűsíteni az életben adódó ellentmondásokat néhány szimpla alapképletre, amely mindaddig beválik és kiválóan működik, amíg az értékek, amelyeknek ebben a leegyszerűsített képletben a pillérek szerepe jut, evidenciaként jelennek meg. Pálócziban már megismerkedésük kezdetén bámulatot keltett az igazgató tántoríthatatlan ragaszkodása olyan elvekhez, amelyeknek az evidens volta egyáltalán nem volt kézenfekvő, s amelyekbe egy buldog szívósságával kapaszkodott. A csausz sohasem engedte, hogy bármilyen helyzetben megkörnyékezze a szkepszis, s állhatatosságának a titka abban rejlett, hogy a dolgokat nem önmagukhoz mérte, nem is magához, hanem fordítva: magát vezette le a társadalomból és a társadalom intézményrendszeréből, amelyet megdönthetetlenül logikusnak és igazságosnak tartott. A lojalitás volt az, amit feltétlenül megkövetelt minden beosztottjától, s nemcsak a társadalmi intézmény- rendszer és a törvények iránti lojalitást, hanem lojalitást a magánéletben is. Lojalitást azok iránt a konzervatív értékek iránt, amelyek a feudalizmusból öröklődtek át, s meglepő életképességgel dacoltak a modernebb szemléletek jóval bizonytalanabb, kontúrtalanabb, iróniával és szkepszissel körülvett érté-