Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton III. (kisregény)

CSAKY PAL

UTÓN II

A nap ereje nem mérséklődik. Az árnyékba húzódsz; a fa törzsének dőlve kutatod magadban felbolydult lelkiállapotod kiváltó okait. Minél határozottabban akarnád azonban megfogalmazni érzéseidet, annál súlyosabban érzékeled: mint ujjaid közül kicsorgó homokszemek tűnnek el egymás után értelmed horizontjáról a még tegnap is időtállónak hitt axiómacserepek. Furcsa állapot, be kell ismerned, mindeddig úgy hitted, a végletekig sikerült leegyszerűsítened világképedet, azt gondoltad, valóban csak a nélkülözhetetlen alapokat tartottad meg, s Íme: az élet újra rácáfol a fenségesnek hitt szibarita- igazságokra, kigúnyolja önhitt elégedettségedet. Kapaszkodnál az előre, csillogó ékességgel megfogalmazott koncokba, elképzelt bölcsesség-szelvényekbe, hiába: a könyörtelen realitások sodra átlép rajtad, átcsap remegve, görcsösen szorongatott érv- ős elképzelésvilágodon, s ha nem akarsz pőrén, védtelen maradni, nem marad más hátra számodra sem, mint újra és újra elcsípni valamit a körülötted rohanó világ kusza, folytonosan átértékelődő rend-cafataiból.

Júlia jut eszedbe: tegnap, miután hosszan elbeszélgettetek, magadra hagyott. — így tisztességes — mondta. — A végső szót magadnak kell kimondanod. Holnap érted jövök, várj odakint, az úton.

Engedelmes jófiú módjára megfogadtad a tanácsát, majdnem hajnalodott, mire úgy-ahogy tisztába jutottál gondolataiddal. Megnyugodnod azonban — hiába igyekeztél — nem sikerült. A friss fizikusi diploma nehéz választás elé állított: Prága és az egyetem, avagy: „én azt hiszem, rád mégiscsak itthon volna nagyobb szükség”.

Nem tudsz igazán örülni a rég várt szabadságnak, az elképzelt nagyszerű elhatározások szabaságának, keserű szájjal ízlelgeted a most-már-magad-vagy állapot kétes telítettségű első perceit.

Mostani állapotod egyik alapmagyarázatát, azt hiszed, könnyű megfogalmazni: mindig is utáltál dönteni. Énedet sértették a vesztes alternatívákban rejlő lehetőség-szilánkok. A világot és benne saját helyzetedet mindig is a legszélesebb lehetőségskálákban szeretted volna felfogni. Idült idealista módjára teljességben igyekeztél gondolkodni, s közben nem vetted észre: ahogy gyűrűznek körülötted az évek, úgy válik lehetőségeid palettája egyre szerényebbé, beszűkültebbé, fakóbbá. Furcsa paradoxon a mostani — mondjuk — csúcs is: az egyik oldalon te, az elitképzést kapott, maximális eredményességre felkészített elméleti fizikus, egy folyamat végterméke, a másikon a négy-öt, szűkre méretezett laboratórium, a továbbképzés kimért élettere. A racionalitás végletei nem tudnak úrrá lenni rajtad: a parányiban végtelent fellelő elméket tisz-