Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - IRODALMI ÉLET - Turczel Lajos munkásságáról Szeberényi Zoltán - Egy irodalomtudós jubileumára Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Tóth Károly, Balla Kálmán hozzászólásai
64 IRODALMI ÉLEI bárki más által megírandó s netán már látatlanban kanonizált történeti összefoglalásra' van szüksége elsősorban. Ha ugyanis az összefoglalást célként, végeredményként, lezárásként fogjuk fel, azzal arra ítéljük, hogy megmaradjon kivételes és heroikus, mindenesetre társtalan teljesítménynek. Az ilyen jellegű vállalkozásoknak pedig, úgy vélem, nem szabad kivételesnek lenniük. Ha egészségesen működő irodalmi életben születik meg egy-egy áttekintés, akkor az kiegészítést vagy cáfolatot, ellenkoncepciót vagy egy másik irodalomtörténet megírását, de mindenképpen folytatást von maga után. Más szóval: nem végeredmény, hanem kiinduló pont, nem lezárás, hanem kihívás, nem. betetőzés, hanem kezdet. Irodalomtörténetünknek nem egy-egy elszánt nekifutásra és nagy Műre, hanem szakadatlan munkára, folytonos kutatásra, tervszerű folyamatosságra van szüksége. Mielőtt ennek a folyamatosságnak általam elképzelt föltételeiről szót ejtenék, hadd utaljak Szeberényi Zoltán előadásának arra a részére, amelyben Turczel pályakezdésének megkésettségét emlegette, mégpedig az ellenpéldaként fölhozott Zalabai indulásával összevetve. Mi volt a fő oka és lényege ennek a megkésettségnek, illetve — továbbgondolva a kérdést — nagyobb lélegzetű irodalomtudományi vállalkozásaink különleges, nem jellemző voltának, már-már tüneményre emlékeztető, azaz megjósolhatatlan, kiszámíthatatlan jelentkezésének? Azt hiszem, nem nehéz rájönni: éppen az, amit magam is dicsérőleg említettem. Hogy tudniillik a helyzet és a kor követelése, a tisztesség és a vállalt ügy parancsa folytán sem Turczel, sem más kollégája nem-szentelhette magát olyan mértékben a szakmájának, amennyire az kívánatos lett volna. Több lovon próbáltak nyeregben maradni egyszerre. Dehogyis vonom én kétségbe az oktatói, a szerkesztői vagy az ismeretterjesztői tevékenység fontosságát vagy szakmai egyenértékűségét az irodalomtörténet művelésével! Aligha tagadható azonban, hogy erőinek állandó szét- jorgácsolása miatt valamennyi irodalomtudós szakemberünket sújtja a megkésettség. A szakmai fejlődés tempókülönbségének, a lépéstartás lehetetlenségének következtében a lemaradás, a hátrány nem korlátozódik pusztán egy-egy pályaszakaszra fpéldául, mint Turczel esetében hallottuk, az indulásra), hanem szüntelenül növekedik. Az az előny, amelyet főállású kutatók élveznek szakmai téren, nem egyenlíthető ki a szabad órákban, napokban, esetleg — az alkotószabadságnak köszönhető — hónapokban végzett rohammunkával. Márpedig a szlovákiai magyar irodalomkutatóknak mindmáig nincs egyéb lehetőségük. Az ilyen munkamódszer, az ilyen körülmények azonban kizárják a rendszerességet és a folyamatosságot, s végeredményben kiaknázatlanul hagyják szakembereink java képességeit, meghiúsulásra kárhoztatják számos szép tervüket. Ez a mi igazi, idült és gyötrő megkésettségünk. Az alkalom felszólításának teszek eleget, amikor kimondom, hogy irodalomtörténet-írásunk és általában irodalomkutatásunk előbbre lépéséhez, az e téren tapasztalható évtizedes helyben topogás leküzdéséhez elengedhetetlennek tartom főfoglalkozásban dolgozó szakemberek munkáját, illetve ilyen munkahelyek létrehozását. Ezért javasolom, hogy a Magyar Szekció kritikai szakosztálya kezdeményezze a) egy olyan, két-három munkatársat alkalmazó osztály alakítását a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének vagy a Színházi és Irodalomkritikai Intézetnek keretében, amelynek feladata a csehszlovákiai magyar irodalom, valamint a szlovák—magyar fcseh—magyar) irodalmi kapcsolatok irodalomtörténeti és összehasonlító vizsgálata volna; vagy pedig b) egy hasonló küldetésű, nem oktatással megbízott, ún. hungarológiai kabinet létesítését a Komenský Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékének keretében. Ogy érzem, olyan ügyet mozdítanánk így előbbre, amelyért Turczel Lajos mérhetetlenül sokat tett egész életében.