Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - FÓRUM - Lacza Tihamér: Hét verskötet
608 FÓRUM a megállapítások és intelmek, amelyeket annak idején Tőzsér Árpád küldött az iró- diások címére, éppen a hiányos műveltséget és olvasottságot szóvá téve. S ha már az olvasottságról kezdtem beszélni, szeretném felhívni a figyelmet egy érdekes jelenségre. Az utóbbi időben mintha terjedőben lenne a csehszlovákiai magyar költészetben a montázstechnika, ami rengeteg olvasással és kölcsönvett szövegrészek feldolgozásával jár együtt. Annak idején, az avantgárd hőskorában (századunk tízes éveiben) a montázsból szinte kultuszt csináltak, s bár az idő múlásával háttérbe szorult, mindig akadnak olyanok, akik fantáziát látnak benne, esetleg a költészet megújhodását remélik tőle. A mi berkeinkben a montázslírának vitathatatlanul Cselényi László a legkövetkezetesebb (a legavatottabb?) művelője, de egyik-másik iródiástól sem idegen ez a módszer. Számomra mégis a meglepetés erejével hatott, hogy olyan költőink is dolgoznak vele, akiktől a látvány/os (olykor már teátrális) formabontó törekvések ugyancsak távol állnak. Konkrétan Kulcsár Ferenc A jelkiáltó jeles ember c. verskötetére gondolok, amelyben lépten-nyo- mon alkalmazza ezt a módszert, s ha nyomdatechnikailag külön nem jelölné a kölcsönvett szövegrészeket, szinte észre sem vennénk az összeillesztések helyeit. Nyilván felvetődik az olvasóban a kérdés, vajon nem a költő tehetetlenségének a bizonyítéka az, hogy bizonyos gondolatokat nem a maga szavaival, hanem kölcsönvett sorokkal fejez ki? Ha csupán erről volna szó, teljesen indokolt lenne a kérdésfeltevés, de a költőnek jó oka van rá, hogy másoktól idézzen, illetve mások sorait a sajátjaival egybeolvassza. A montázsban a gondolatok kiegészítik, s egyszersmind felerősítik egymást, ugyanakkor a variáció lehetőségéről sem szabad megfeledkezni. A zeneirodalomban gyakori jelenség, hogy a zeneszerző egy kölcsönvett motívumot dolgoz fel, illetve alakít át a maga ízlése szerint. Valami hasonló Kulcsárnál is megfigyelhető, noha neki más céljai is vannak ezzel. Szinte kulcsot ad az olvasó kezébe, amikor ezt írja: „Amit e könyvben olvasol, leíratott a századok során: benne van a statisztikákban, évkönyvekben, történelmi értekezésekben, esszékben, rég elporladt szívekben, sárguló levelekben, benne van az emberiség emlékezetében, a kibányászott fémben, föld alá merült fában, a fényben, a Bibliában, a szénné vált vesékben, a szembogárban, a népmesékben, benne van a mában, a dalokban, az imákban, festményekben, nyílt tereken ragyog, rejtik vasajtók, vasrácsos ablakok — jelen van mindenütt, amit e könyvben olvasol. És nincs sehol úgy, olyan formában, mint itt, e lapokon. Utazás ez a könyv a történelem mélyére — írása közben, bevallom, ő vezérelt, űzött, ostorozott, hogy megsejtsem, megérezzem: miért kell boldognak s boldogtalannak lennem, s miként viselkedik a történelem, mi a terve veled és velem ...” Ugyanakkor ez a könyv utazás a nyelv és a vers mélyére is, hogy feltáruljanak a nyelvben és a versben meglévő lehetőségek is. Az olvasó és a kritikus az idézett sorokat olvasva úgy érzi: a költő igen magasra helyezte önmagának a lécet, s joggal félti őt a túlságos megterheléstől. Örömmel állapíthatom meg, hogy Kulcsár Ferencnek alapjában véve sikerült megvalósítania azt az elképzelést, amelyet a fentiekben körvonalazott. Különösen a kötet első részét érzem jól sikerültnek, dinamikusnak, s költői nyelvezetében is szépnek, erőteljesnek. Kulcsár Ferenc könyve nemcsak az 1987-es esztendő, hanem az elmúlt évek egyik legjelentősebb, legkiemelkedőbb csehszlovákiai magyar verskötete. S ez még akkor is igaz, ha helyenként már soknak tűnnek a látomások, a szürreálisba hajló képek. Aligha kétséges: Kulcsár Ferenc egy költővé lett festő. Versekben fogalmazza meg azt, amit tulajdonképpen festményeken örökítene meg a legszívesebben. Nem tagadom, ez a fajta költészet áll hozzám a legközelebb. Itt nincs szükség szótárakra és lexikonokra ahhoz, hogy értsem is azt, amit a költő közölni szeretne velem. Kulcsár számára nemcsak a gondolatok pontos megfogalmazása a lényeges, hanem az is, hogy a vers katartikus élményt nyújtson, hogy a verssorok magukkal ragadják az olvasó képzeletét és felkavarják az érzelmeit. Kulcsár kötete egy többtételes szimfonikus zeneműre (is) emlékeztet. Kevés ilyen tudatosan megszerkesztett és ennyi műgonddal megírt vers- gyűjteményt láttam eddig tájainkon, legutoljára tán Tőzsér Genezise volt ilyen. Az egyén és a közösség sorskérdéseit ilyen koncentrált formában az elmúlt években még senki nem fogalmazta meg irodalmunkban, s ezért, úgy vélem, köszö-
