Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - FÓRUM - Dusza István: Egy műnem — több műfaj
598 FÓRUM amiről rögtön kiderül, hogy nem alaptalan. Grendel Lajos az első csehszlovákiai magyar író, aki már nem egyszerűen nemzetiségi író. Hát ez az, amit a következőkben még a gipszöntvényként megmerevedő homlokráncok véglegessé válása előtt meg kell magyarázni. Ehhez a kulcsot a „lét és tudat” filozófiai értelemben vett viszonya nyújtja. A „csehszlovákiai magyar” fogalma számomra minden okból (földrajzi, történelmi, nyelvi stb.) társadalmi létbeli adottság. Ebből formálisan is következik, hogy a „nemzetiségi” ennek az objektív létnek a tudati tükröződése, így tartalmi lényegének létrejöttében nagymértékben szerepe van a „csehszlovákiai magyar” történelmi, földrajzi, nyelvi stb. kategóriájának. Ha tehát egy csehszlovákiai magyar író, műveiből ítélve, már nem tekinthető csak „nemzetiséginek”, akkor olyan műveket hozott létre, amelyek szétfeszítették azokat a kereteket, amelyeken belül a „nemzetiségi író” fogalmat évtizedekig tudni szerettük. Grendel a Bőröndök tartalma című no- velláskötetében nem a nyelvi eszköz avantgárd használatával, nem is formabontással vagy esetleg eredeti formateremtéssel hívja fel magára az olvasó figyelmét. írónk a csehszlovákiai magyarként megélt léthelyzeteket már nem a nemzetiségi perspektívából, gondolati sablonokból kiindulva vetíti elénk. Végül is mindazt, ami a tudattól függetlenül az objektív létben irodalmi értelemben történik, nem szabad nemzetiségi perspektívából szemlélni. Lehet csehszlovákiai magyar léthelyzetből, de nem szabad nemzetiségi tudattal. Persze, könyveket többféleképpen is lehet olvasni. „A könyv egy a dolgok közül. Zárt könyv nem létezik” — írta Jorge Luis Borges argentin író, akinek Bőröndök tartalma című novelláját ajánlja a szerző. Mégsem erőszakolom rá ennek az idézetnek az üzenetét Grendel Lajosra, hanem igyekszem odafigyelni az ajánlására, amelynek címzettje arról ismert olvasói körében, hogy szüntelenül az idővel hadakozott. A címadó novellában maga a lét üzen az elbeszélőnek. Megjelenik egy férfi, aki egyik bőröndjének tartalmát teszi le az elbeszélő elé. Vele együtt rá kell döbbennünk, hogy a világmindenségben tőlünk függetlenül létrejöhet minden. Ez bizony „a legfontosabbtól, a teremtés illúziójától fosztotta meg” a novella hősét. Ez a novella a többivel együtt bizonyítja, hogy Grendel milyen fontos szerepet szán a gondolatnak. Ami kisprózáiban a fantasztikum, az abszurd, a fikció világába lenne utalható, annak a mindennapi lét talaja adja meg a valószínűség bizton alátámasztó pontjait. így lesz valószínűen reális mindaz, amit az elbeszélőnek egyik barátja mesél egy üdülésről, amikor elkezdődött az álomban átélt szerelem. Nevezhetném ezt a novellát állapotrajznak is a keresésről, amelyet az író rögzített. Itt is megpróbálja ledönteni az idő falait, mert csak így lehetséges, hogy a meg nem történt, de a jövőben megtörténhető eseményekről már most elkészüljenek a cáfolhatatlan bizonyítékok: a fényképek. Az idő kiterjedés-nélkülisége jelenik meg Az unokatestvér című novellában. A reális közeg, a mindennapok világa adja Grendel novelláinak tárgyi környezetét. A novella itt a mesélő hős tudatában születik. Az elbeszélő vétlennek mutatja magát. Grendel kisprózájának formai értéke éppen ezért nem az epikusság- ban rejlik, hanem a lelki folyamatok, a gondolkodás módozatainak megmutatásában. így van ez az Egy ponyvaregény vége, a Csehszlovákiai magyar novella, a Pogány apokalipszis és A szabadság szomorúsága című novellákban is. Grendel novelláskötetében a gondolkodás, a lélek jelenik meg a hétköznapok valószerűségében úgy, mintha fantasztikum lenne. Végeredményben ez a kötet is azt bizonyítja, hogy írói világának mozgatója a gondolat, így az Intellektuális meghatározottság eredetisége keltheti az olvasóban azt az érzést, amelyet a fantasztikummal azonosít. Ezt az állítást legjobban két novellával lehet igazolni. Az Egy ponyvaregény vége író-hőse szembetalálja magát egy általa félbehagyott regényvázlat történetének hőseivel, miután elutazott egy író-olvasó találkozóra. Grendel ismét az idő kiterjedésnélküliségét hívja segítségül, hogy megcáfolja a fantasztikumot. Az elbeszélő ott döbben rá, hogy kitalálhatok olyan fiktív történetek, amelyek ismeretében fantasztikumnak hihető, hogy a tér különböző pontjain, a kiterjedés-nélküli időben ugyanazok a dolgok már megtörténtek, vagy meg fognak történni. És itt érhető tetten annak a benyomásnak a megszületése, amely Grendel majd mindegyik novelláját olvasva hatalmába keríti az embert. A ,,déja vu” tudati jelensége kíséri végig az olvasót: hihetjük, hogy mindez már ve
