Irodalmi Szemle, 1988

1988/1 - IRODALMI ÉLET - Turczel Lajos munkásságáról Szeberényi Zoltán - Egy irodalomtudós jubileumára Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Tóth Károly, Balla Kálmán hozzászólásai

50

IRODALMI ÉLET

idősebb generáció és a napjainkban derékhadnak nevezett írói csoportosulás tagjairól. Imponáló rugalmassággal és termékenységgel reagált irodalmunk jelenségeire, szinte minden megjelenő könyvről írt, egyik-másik alkotóról a kisebb monográfia kereteit is kitöltő bőséggel (Fábry, Egri, Ozsvald, Duba, Tőzsér stb.).

Kritikai munkássága nemcsak mennyiségi szempontból jelentékeny, hanem az alaposság, a szakszerűség, az elméleti felkészültség terén is. Turczelban megvan a kritikus alapvető adottságainak legtöbbje: ráérző képesség, elemző és asszociatív készség, szókimondás és közvetlenség, esztétikai és társadalmi problémaérzékenység, elkötelezett eszmeiség és világnézeti szilárdság. Az ő munkásságát is jellemzi az, amit egyik legjobb, elméletileg is megalapozott írásában a kritikus küldetéseként fogalmaz meg: „A kritikus az író és olvasó nevelője, a közösség szócsöve, az irodalom (és a társadalom) jövőjének építője, egyengetője és az irodalom tekintélyének védője is. A kritikusnak nem szabad úgy tekintenie az irodalomra, mint valami kasztszerűen szelektáló díszklubra, ahová csak a tökéletesség pedigréjével ékeskedőket és hibamenteseket lehet bebocsátani. A legnagyobb erények sokszor hibákon, fogyatékosságokon keresztül alakulnak, kristályosodnak ki” (Kritikai utóhang]. Ez a bírálói alapállás adott azonban a későbbiek folyamán alapot arra, hogy kritikusi eljárását többen a didaktikusság, illetve a túlzott liberalizmus vádjával illessék. Mindezek — bizonyos mértékig — valóban jellemzik kritikai tevékenységét, ő maga is írt erről, de nem alkati tulajdonságként, hanem tudatos szerepvállalásként jelöli meg őket. „Kritikusi nekiindulásomhoz, elszánásomhoz — írja második kötetének fülszövegében — a fő lökő erőt nem belülről, hanem kívülről kaptam; a kritikusi toll megragadásával nem leküzdhetetlen hajlamot elégítettem ki, hanem olyan — felkészültségemnek és hivatásomnak megfelelő — szolgálatot vállaltam, amelyre irodalmunk adott helyzetében nagy szükség volt... A harmadvirágzásnak nevezett új szakaszban irodalmi fejlődésünk fő problémája hosszú ideig a mennyiségi tényező intenzív növelése volt. Ennek a célnak az elérésére pedig a pedagógiai beállítottságú és hangsúlyozottan konstruktív kritika felelt meg a legjobban. Én tudatosan s átgondoltan ilyen kritikákat írtam, s a kötetemben olvasható írásaim nagy részéért vállalom is a pedagógus-kritikus nevet. Lehet, hogy a két hivatásnak ilyen összekapcsolását sokan szokatlannak s a kritikusra nézve degradálónak vélik. Én — az elmúlt időszakra visszanézve — ezt a kettősséget szükségszerűnek, harmonikusan összetartozónak érzem.”

Ez az önjellemző vallomás utal Turczel Lajos kritikai tevékenységének legfőbb jellemzőire: a „pedagógus-kritikus” jelenségére s a „mennyiségi tényező” hangsúlyozott igényére. Turczel kezdettől fogva szolgálatként fogta fel irodalmi tevékenységét, olyan — minden erejét és tehetségét lefoglaló — szolgálatként, amelynek legfőbb értelme és lényege a csehszlovákiai magyar irodalom kibontakozásának, fejlődésének mindenoldalú támogatása. Ezt a szolgálatot a fentebb említett sajátos kritikai magatartásban és gyakorlatban valósította meg, amelynek jellemzői közé tartozik a konstruktív hozzáállás, a segítő szándék, a kíméletes és tapintatos kommentár, az elriasztás veszélyét tompító bírálat is. Turczel az irodalmi alkotásokban mindenekelőtt a pozitívumokat, a hozadékot, az eredményként, fejlődésként elkönyvelhető jelenségeket keresi. Nem „vádlóként”, hanem bíróként áll szemben a művel, elemez vagy kommentál inkább, mintsem bírál. Kifogásai építő jellegűek, nem hallgatja el a fogyatékosságokat, művé- szietlenségeket, de mindig feltárja a korrekció lehetőségeit, tanácsokat ad, kiegészíti az írók (és olvasók) poétikai ismereteit. A legrövidebb könyvismertetésben is igyekszik véleményét a tárgyhoz szakszerűen illő eszmei-politikai, esztétikai, irodalomelméleti stb. érvekkel, tanácsokkal alátámasztani. Emiatt gyakran felduzzadnak írásai, hosszas magyarázkodásba, érvelésbe kényszerül. Arányérzéke azonban többnyire megóvja a túlzsúfoltság, a bőbeszédűség veszélyétől, a túlzó didaktikusság nehézkességétől.

A bírálat ürügyén felvetett műfaji-poétikai, eszmei-esztétikai, nyelvi-prozódiai kérdések általában túlmutatnak a vizsgált mű jelentőségén, s az alkotó életművére vagy egész irodalmunkra levonható tanulsággal bírnak. Gyurcsó István riportkönyvét elemezve pl. a líra és a riport összefüggéseit, alkotói problémáit, élményi-tematikai átfedéseit felfedő észrevételeket tesz; Szabó Béla naplóregényéről szólva élmény és valóság, az ábrázolás hitele, a realizmus lehetséges változatai foglalkoztatják; Lehocky Teréz írói műhelyében a dokumentum és fikció összefonódását, az írói valóságalakítás lehetőségeit, a naturalisztikus világlátás torzításait követi nyomon; Ordódy Katalin regényével kapcsolatban felveti az író műszaki és tudományos ismereteinek kérdését;