Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton I.

432

HOLNAP

— Ezzel kellett volna kezdened, fiú — csengett vidáman a hangja, hogy máris belevesszen a felbúgó motor zajába. — Mire vársz?

Biztosan gyerekség, de a kérdés, Júlia hangjának gunyoros élével, ma is itt vibrál benned. „Mire vársz?” Anélkül, hogy sejtette volna, Júlia akkor életed egyik alapkérdését fogalmazta meg. A passzív várakozás trágyamelegű talajára épített életedét, a lehetőségvárás — majdhogynem csodavárás — illúziójáét, a „majd csak jön valami” naiv hitéét. Ott volt ez benned mindig, kiolthatatla- nul, levetkőzhetetlenül a sejtjeidben; örökölted ezt is, a nehézkességet, a paraszti akkurátusságot, a derűs-vegetáló patópálizmust. A „majd csak lesz valahogy” botor önbátorítását. S a kínlódáson, a meddő forgolódáson kívül, amit okoztak, nemigen tudtál mihez kezdeni velük.

Kivétel lennél ezen a tájon? Korántsem. Tucathajtása lehetsz csak az itt tenyésző emberfajtának. Közöttük éltél, megfigyelhetted őket, kiismerhetted szokásaikat, gondolkodásmódjukat. Elképzeléseiket, lehetőségeiket, deformált- ságukat. Beképzelt nagyszájúságukat, igazi akarásra való képtelenségüket, kocsmakerti világlátásukat. Dezorieníáltságukat, értékrendzavaraikat. Gyakori emberi-közösségi impotenciájukat.

Mielőtt újra moraiizálásba kezdenél, érvek után kutatva megpróbálsz néhány támpontot keresni. A támpontokkal azonban, úgy látszik, ma nincs szerencséd, csak mentségek jutnak eszedbe. Hazugsággyanús, ronggyá facsart, használhatatlan mentségek. Tankönyvszagú, hiteltelen féligazságok, amelyek kétségbeesetten próbálnak meg legalább részleges magyarázatot adni kérdéseidre.

„Ez a vidék mindig csak várt valamire, sután meghúzódva a felszín rovarlogikájú most-ezt-kell-tennem álnyüzsgése alatt” — állítja képzeleted kifeszített hálója előtt X.

„Mindig is függöny mögül kandikált a világra” — bizonygatja Y. „Tette, amit fennmaradása érdekében tennie kellett, a többiről legfeljebb ha álmodott.”

„Kitermelte válaszát a meg- és elhurcolásokra, be- és elrendelésekre, erőszakos lépés-szabásokra” — próbálja megfogalmazni Z.

„Ugyan, szerencsétlen hely” — mondja iegyintve F. „Nem tartozott ez igazában soha sehova, szerencsétlen, impotens hely. Különben is, érdekel ez téged?”

Érvek híján védtelen maradsz bármelyik állítással szemben, s csak sejted, a valóság több, mélyenszántóbb, megrázóbb valamennyinél. A valóság kitépi magából a fölületes általánosítás élősködő kocsányait és teljesebb, igézőbb választ hordoz magában, amelynek megfogalmazásához te persze közel sem érhetsz. Talán ők maguk, villan át agyadon, természetesen abban az összefüggésben, hogy ez is csak egy megközelítés lehet, talán ők maguk, az itt élők. Arra a néhány tábori lapra gondolsz, amelyet apád katonaládájában találtál néhány éve.

„Kedves öcsém! én még e lapot itt írom az asztalunkon de hogy meddig azt nem tudom kivánok innen jó egészséget és minél előbbi viszontlátást. A leveledet megkaptam ma és írod hogy talán husvéttáján haza jössz bár úgy lenne de én nem hiszem az csak olyan csalás lehet mint szokott lenni én nem hiszem mert én már a katonaságnál így sokszor becsapódtam mert azt mondani könnyű hogy haza megyünk azt beszélik nehidd adig amig a vonatra nem ülsz és el nem indúlsz mert az a biztos de még sokszor az sem én kívánom hogy jönnél hiszen nektek elég volt a téli szenvedés mehetne már más is oda mert még itthon sokan vannak akik nem voltak sehol sem. Az időjárás jó csak a szárazság nagy ma kezd esni de gyöngén egészségesek vagyunk és várunk minél előbb haza úgy ahogy írtad hús- vétra Isten veled B. István földműves, Kóvár, Nógrád m., 1943 március hó 28-án.”