Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton I.
HOLNAP 429 ÚTON út: végtelenből jövő, a beláthatatlan felé kanyargó selyemszalag, millió porszemből összeálló sors-vezető: talaj a lábad alatt. Dombok, lankák szikráznak körülötted a bő nyári napsütésben. Topolyasor árnyéka nyúlik feléd, szántóföldek, gyümölcsöskertek illata, a folyó tükrös szalamandra-vonala, távolabbi, enyhe dombhátak zöldje, sárgája, cseréptetők meredek vonala. Mint valószínűtlen képeskönyvben, villog körös-körül az idilli kép, s e hihetetlen fényözönben, terek, idősíkok metszéspontjában, a kép közepén parányi porszem: magad. Lábadnál hatalmas utazótáska, dugig telt gyomrában tartalma: mindened. A táskán gyűrött orkánkabát, mellette kopottas gitár, elemózsiás táska, könyvesszatyor — világnak indulásod bútorai. Arcodon feszültségek pírja, a várakozásé, az indulni készülés izgalmáé. Szemed az út összefutó két ágára tapad, ahonnan, mint megváltást, vársz valamit. Ott állsz az út szélén, a hatalmas topolyafák árnyékában, indulásra készen. A falu csendben bóbiskol lejjebb, a parányi domb mögött, pilledő alig-nyüzsgése nem ér el hozzád. Nem is igyekszik különösebben, mintha tudná, a kívülről óvakodó ingerekre érzékeid konok visszautasítással válaszolnának. Eltipornának, megsemmisítenének minden impulzust, a lábad elé taszítanák a feléd nyúló világ zaj-csápjait. Áthatolhatatlan védőfalat építenének köréd, csend-burokba vonnának, mint magasztos istenfigurát, akit felfedett érzékenységében halálra sebezhet most a legkisebb hang-szilánk is. Egyedül akarsz maradni: bár tagadni szeretnéd, gondtalan, vidám arcot vágni, a határozottság érzetét kelteni, viharok dúlnak benned. A külső zárkózottság tulajdonképpen védekezés, belső kételyeid szuverenitásának védelme. Egyedül lenni: ez, amire minden sejted vágyik, önmagadra összpontosítani, fellelni magadban valamit, ami csak reményed, hogy birtokolsz valami kifejezhetetlent, megfoghatatlant, egyszeri-megismételhetetlent. Elvégezni, lezárni magadban dolgaidat, megméretni, letisztulni, betájolni jelenlegi énedet, hogy felismerd az arányokat és meg tudd tenni a lépést, az elsőt, a mindent eldöntőt. A külső világ mintha érezné feszültségedet, védőszárnyai alá vesz. Nem mozdul semmi, a táj kihalt, rezzenéstelen, a folyó fénycsík-szalagja villantja csak feléd bátorító sugarát. Csendes madárszó, rovarnyüzsgés, amely távolról, bátortalanul, bársonyos tapintással hozzád ér, simogat, becézget inkább, bizonytalanságod azonban nem tudja feloldani, a válaszút sejtelme tolna is, marasztalna is tovább. Itt állsz hát az első lépés megtételének határán, a sokszor elképzelt, régóta halogatott döntések elválasztó mezsgyéjén. Tudatosítanád, ez az a pillanat, amit oly régen vártál, a világnak feszülés indulóhelye, vágyaid megvalósításának lárvaígérete, valamiféle ígéret Földjének határa, mégis elbizonytalanít a következő lépés Rubicon-tétje. Tisztában vagy vele, ez a lépés sok mindent meghatároz életedben, s ha visszavonhatatlan súlya nincs is, rátelepszik majd napjaidra, tetteidre, RELIEF, 87. 7. 29. (Let’s go nach Glasgow), gipsz, 143X100 cm
