Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - FIGYELŐ - Gyüre Lajos: Körlevelek
r I G T E L O 409 A minap a szerencsés véletlen folytán több — az 1800-as évekből származó — egyházmegyei körlevél került a kezembe. Ezek közül különösen kettő tarthat számot a közérdeklődésre, mivel az egyházi dolgokon túlnőve kultúrpolitikai kor- rajzot is tükröz. Az első körlevelet Szentpéteri Sámuel tornaijai református esperes küldi az egyházkerületében szolgáló lelkészeknek, fel- híván figyelmüket arra, hogy „Benedek táborszernagy öexellenziája, mint Magyar ország fő kormányzója folyó év szept. 16-án 3918 sz. a. kelt le iratában mind az isteni tisztelet czélja, mind a polgári csend tekintetében tilalmazza, hogy isteni tisztelet s vallásos ünnepély alkalmával világi dalok, nevezetesen a Szózat és Hymnus énekeltessenek, s ezért a lelkészeket teszi felelősökké (...) minden isteni tisztelet alkalmával csak azon énekek használhatók, mellyek törvényesen bevett énekes könyvünkben foglaltatnak”. Érdekessége a körlevélnek, hogy hátlapján ott találjuk a lelkészek által láttamo- zott sorban Tompa Mihály hanvai lelkész kézjegyét is. Hogy mit szólhatott a körlevél tartalmához, az az erőteljes vonásokból könnyen kiolvasható! A másik körlevél irodalomtörténeti szempontból még jelentősebbnek mondható. Olyan dologra vet fényt, amely más megvilágításba helyezi, helyezheti azt a pénzadományt, amelyet a „nemzet (...) bocsá- ta” Vörösmarty árvái számára 1856-ban. A körlevelet, amelyről szó van, a rimaszombati református esperes, Terhes Sámuel küldte a tornaijai esperesnek, a már említett Szentpéteri Sámuel egyház- megyei ülnöknek, 1856. január 29-én. A különféle kérések s adakozásokra való felhívás után a levél 9. pontja a legizgalmasabb számunkra — bár a többi is megérdemelné a tüzetesebb vizsgálódást. A levél elején így sóhajt fel a levélíró: „9. Végre egy jó pontot is írok. Nagyságos Deák Ferencz az nagy Magyar ember levele által megkért engem; de meg F'ótisztelendő úr is (itt a levélíró bizonyára a püspökre gondol; Gy. L.J, hogy a halhatatlan magyar hazafi s nagy költő Vörösmarty árváinak számukra áldozzunk egy kis segedelemmel mivel publice nem szabad kérni, adjunk titkon, úgy szólva mindenki néhány garast, mi különösen magyar ajkú lelkészek, adjuk át az egyházlátogatónak, jegyezze fel egy titkos ívecskére, s számoljon be vele nekem, ki az ívecskékkel együtt majd elküldöm. Öh adjunk egy ily dicső czélra valamit, hogy meg áldjon bennünket az isten, a Magyar stonról kegyelmesen Ámen! Vagyok Rimaszombatban jan. 29. 1856 Szeretve tisztelő attyafia és barátja Terhes Sámuel esperes” Alig két hónappal a költő halála után (1855. nov. 19-én halt meg Budapesten) barátja és komája, Deák Ferenc széles körű baráti levelezést indít az ínséges időket élő özvegy és az árvák közadakozásból való megsegítésére, „mert hiszen se ország, se világ nem segít, segítsük hát ön magunkat” ... Az alaposságáról közismert Benedek Marcell Irodalmi lexikoné ban (1927-ből) ezt olvassuk „A leigázott nagyváros (értsd: Budapest; Gy. L.) fényes temetést rendez számára, Deák felhívására a nemzet hatalmas összeget bocsát özvegye és árvái rendelkezésére.” Ezt a kissé pateti- kus és egyben félremagyarázható szöveget oldja fel A magyar irodalom története (1964. 3. k. 479. 1.) című kiadvány: „A támasz nélkül maradt család társadalmi segélyezését a hatóságok megtiltották, Deák Ferencnek mégis sikerült magánlevelezés útján közadakozásból húszezer forintot gyűjteni az árvák javára.” A temetés sem volt „fényes". A hatóságok megtiltottak mindennemű beszédet, s a megjelent tömeg csak néma felvonulással adózhatott a halott költőnek. S a levél — mely valószínűleg nem az egyedüli — bizonyítja, hogy nem a ködösítő értelmű „nemzet” bocsátott hatalmas ösz- szeget az árvák megsegítésére, hanem az a nép apró adományaiból, garasaiból gyűlt össze, nem „publice", hanem bújva, titkosan, egyházfiak göcsörtös ujjai között vándorolva faluról falura, Gömörtől a Maros mentéig, a Tiszán innentől a Tiszántúlig, hogy végül kikerekedjen belőle a szépen csengő húszezer forint. Olyan emberek adományaiból gyűlt hát össze, akik maguk is rá voltak szorulva a segítségre (lásd Tompát), vagy akiknek nagy része — frissen felszabadult jobbágyok — még írni és olvasni sem tudott. Netán, uram bocsá’, ők jobban tudták, hogy ki a Szózat szerzője, mint az írni-olvasni tudók egynémelyike?!
