Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
37 — Nem bírom itt tovább! Meghalok, ha nem megyünk el innen! — kiabálta hisztériásán, és fejét a párnába fúrta, úgy zokogott. — Hová menjünk? Itt hagynád a lányainkat? — igyekezett őt felrázni, megnyugtatni. — Megfulladok, levegőváltozásra van szükségem, nem érted? — markolt bele fájdalmasan a hajába. — Jól van — mondta, és másnap az orvos is helyeselte a levegőváltozást. Levelet írt egy királyhelmeci embernek, akivel Loketban barátkozott össze, hogy egészségügyi okokból elköltöznének oda, ha kapna lakást és munkahelyet. Elég hamar megérkezett a válasz, hogy lesz lakás és munkahely is a fölépült bútorgyárban. Költözködtek megint egy további idegen helyre, de már magyarok közé. Ismerkedtek újra a kisvárossal, a szomszédokkal s ő a bútorgyárral. Kicsi volt a bérelt ház, de kettőjüknek megfelelt. A tiszta, jó levegő, a másféle környezet visszaadta a felesége színét, korábbi jó hangulatát, meghozta az étvágyát, szomszédolóvá tette. Loketban egy évig sem ment annyit, mint Király- helmecen egy hét alatt. Néha már bosszús is volt, amikor nem találta őt otthon, csak az üzenetét olvashatta: étel a sparhelten, szóda a hűtőben! Soha nem szaladt utána, örült, hogy visszatért az életkedve az új környezetben. Dehogy tette volna otthonülővé! Neki is jót tett a helyváltoztatás. A bútorgyárban számos újítási javaslatot terjesztett be, amelyből néhányat elfogadtak és hasznosítottak. Közmegbecsülésnek örvendett a munkahelyén és a kisvárosban, a végén még szülőföldet is mértek részére, pedig szőlőműveléssel soha nem foglalkozott. Szerencsére segítségére volt egy jó szakkönyv meg a kertészkedő szomszédok tapasztalata. Olyen figyelmet érdemlő szőlőművelést folytatott, hogy csodájára jártak a munkájának. j Hasznosak voltak a Királyhelmecen eltöltött évek. Gondoltak egyet a feleségével, és mentek Özdra, Zománcra, Ökröshorvátra. Akkor már csak a testvérei közül éltek néhányan, szüleiket úgy temették el évekkel korábban, még loketi tartózkodásuk idején, hogy csupán a késve érkezett táviratot és gyászjelentést kapták meg. Egyszer Harasztiban is megfordultak. Végigsétáltak a falun, megnézték a házukat, elbeszélgettek az emberekkel. A plébános és a fogatlan vasutas elköltöztek már az árnyékvilágból. Hosszú királyhelmeci tartózkodásuk alatt csak a lányaikhoz nem utaztak Karlovy Varyba, Pilzenbe vagy Týn nad Vltavouba. A gyermekei és az unokái látogattak el nagy ritkán hozzájuk. Aztán abbamaradt az időnkénti ajtónyitogatás, nem jöttek a lányai és az unokái, értetlenül néztek egymásra a feleségével, s az aggódó szorongás belefészkelt a lelkűkbe. Valami bajuk történt biztosan. Mikor egymás után sorra elérkezett bérelt házukba lányaik zátonyra futott házasságának híre, egyszerre fojtogató lett Királyhelmecen is a levegő. Felesége visszaesett régebbi búskomorságába, felhagyott a szomszédolással, bezárkózott újra a négy fal közé, és átsirta a nappalokat és az éjszakákat. Azt hitte akkor, hogy vele együtt ő is megbolondul. Megint levél, levelek özöne Loketba, hogy visszatérhessenek a házukba. Hogy kimenjen belőle a lakó! Aztán ismét rakodás a vagonba, készülődés a hosszú és gyötrelmes útra. Milyen csillagzat alatt született, hogy annyiszor kellett lakhelyet változtatnia? Hol hibázta el a lépést, hogy azóta sehol nem lehetett tartósan maradása? Egy dolog teljesen nyilvánvaló. Harasztival kezdődött el családjának a kálváriája. Az ország pereme felé tartott, amikor más irányba is mehetett volna. És a felhúzott óra lassan lejár. Érzi, itt a vég, beáll a szűk loketi utca kövezetén. Nem az elmúlás fáj, hanem az, ahogyan elmúlik. Irdatlan messzeségben a szülővárosától. Mire halálhírét veszik Özdon, Zománcon, Ökrös- horváton, már régen eltemették. Legutolsó és végleges költözkedése napján sehol nem kondulnak meg emlékére a harangok.
