Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
35 akarnak, hanem ahová viszik őket. Maradhattak volna Őzdon, inkább vállalták volna ott a szorosságot, mint ebben a másik országban a bizonytalanságot. Mélységesen hallgatott, mint az olyan gyermek, aki rossz fát tett a tűzre. És úgy szenvedett, mintha élve dobták volna máglyára. Már cseh földön robogott vagy vesztegelt velük a tehervonat, a nappalok el-elszenderltették, az éjszakák következetesen ébren tartották, folyton azt találgatta, hová viszik őket. Harasztit jegyezték be hazatelepülési kérelmébe, lenne még a világ végén is egy ilyen nevű község? Szép kis tévedés lesz onnan visszafordulni... Sem a feleségével, ■sem a lányaival nem osztotta meg nyomasztó gondját, magába roskadva pillant- gatott vissza az életútjára, s egyre világosabban látta, hogy a sors rossz kártyalapot osztott ki számára. Prága főpályaudvarán vesztegelve már többet megengedtek az őrök, a vagonokból kirajzó emberek elkeveredhettek egymással, beszélgethettek, nézetet cserélhettek, s akkor világosodott meg előtte, hogy Dél- Szlovákiából elkényszerített családok vagonjaihoz kapcsolták az övéket. Mikor a feleségét is beleavatta mindabba, amit a főpályaudvaron hallott, az igen-igen rémülten csak annyit mondott: — Űristen! Aztán már csak őt, a hites urát féltette biztatást sugalló szavaival, hogy akárhogyan lesz is a soruk, nem vesznek el a világban, ahol kirakják őket, ott is lesz ügyvéd és bíróság, érvényt szerezhetnek az igazuknak, visszatérhetnek véglegesen haraszti házukba. Mindig ilyen volt a felesége. Jóságos, a gondjait megértő, sehol nem találhatott volna jobb asszonyt magának. A lányai is elég jól viselték az utat. A legkisebb, Malvinka, órák hosszat játszott egyedül a vagonban, Lilla és Klára meg suttogóra fogva a hangjukat a titkaikat mesélték egymásnak. Az út legelején még hisztériásán sírtak, most meg már tele vannak kíváncsisággal, hol áll majd meg velük véglegesen a tehervonat? Még egy egész éjszakát kellett dideregniük és aludniuk, s Sokolovban megállt a szerelvény. Egyszerre nagy lett megint a kiabálás, a zűrzavar, magyar szavak keveredtek esetivel, s az üres teherautók úgy taroltak a vagonokhoz, mintha búzarakományt szállítottak volna. Hűvös, csípős szél mart az arcukba, mostanáig sem tudja elfelejteni. Azt a letörtséget sem, amely a családokat már-már a földbe nyomta. A testvérek egymásba kapaszkodtak, a rokonok is együtt akartak maradni, úgy lettek volna nyugodtabbak, ha egy-egy magyar faluközösséget raktak volna a megüresedett házakba. Könnyebb lett volna viselniük az idegenséget. Bányavidékre került, ezt a teherautóról nem volt nehéz észrevennie. És Loketban az előtt az emeletes ház előtt állt meg velük a sofőr, amelyben most is laknak. Jóformán meg sem melegedett az új helyen, máris írt Harasztiba, mi van a házával? Üresen áll-e még? A válasz lesújtó volt. Elkobozták a házát, és egy volt partizánnak adták, aki a boltot és a kocsmát is megkapta hozzá. írt Ózdra, Prágába házügyben, s a buzgalmának az lett a jutalma, hogy nevére írták a lo- keti házat. Az öregember senkitől segítséget nem remélve várta a halálát, azt az egyetlen, végső szorítást, amely az örökkévalóságba vezeti át az embert. Tekintete elhomályosult, összefolyt a szeme előtt minden, nagy, szürke foltok táncolták körül, a tárgyak elveszítették élüket, körvonalukat. Repülőgép zúgását hallotta. Mintha az ég zengett volna, ahogy eldübörgött a feje fölött. Meg kopogó, közeledő lépteket hallott mindenfelől. Meg ijedt kiáltásokat s érthetetlen cseh szavakat. Ügy tűnt fel neki, mintha hirtelen megbánóan köré sereglett volna az egész város, hogy látva lássák, földre rogyott egy ember, akinek az arca ismerős, naponta elindul valamerre, ahová a kötelesség hajtja, jóravaló és köz- tiszteletre méltó atyafi, soha nem látták részegesen, családját szerető és a családjához ragaszkodó, de a neve senkinek nem jut eszébe, ebben az átkozott
