Irodalmi Szemle, 1988

1988/3 - HOLNAP - Hizsnyai Zoltán: Novellaparódia

HOLNAP

317

nagyon kérem, előítéletektől mentesen —, próbálják velem együtt megoldani. Képzeljék el: benyit az ember a dolgozószobájába, mondjuk az illemhelyről jövet. Milliószor megtette már ezt az útvonalat, becsukott szemmel is odatalálna.

Kinyitja az ajtót, és mit lát?

Na mit lát? A dolgozószoba helyén egy negyedosztályú vendéglő, szabályos söntéssel, bakogó lábú asztalokkal, füstösen, ragacsosan.

De ez még mind semmi!

A meglepetéstől eltátja a száját, s azonnyomban valami méregerős nedv csobog a torkán lefelé.

Ijedtében hátrafarol, hirtelen becsapja az ajtót, és a lépcsőház alatti pincesor folyosóján találja magát, a halálfélelem reflexének görcsében, mely merev törzsét valami mélységesen meleg, idegen valamihez dörgöli.

Kiugrik a sűrű szippantású szorításból, újra beront ugyanazon az ajtón.

Kedves kis lakás fürdőszobájában már csobog a langyos víz, s nagy levegősen dagadozik a hab, már beborítja a vállát, mivel ő már ott ül a kádban s fütyörész.

Kiront az ajtón. Nem hiszi, amit látott.

S már ott áll egy peronon, most tolják be a szerelvényt, sípol a tolatást vezérlő vasutas-altiszt. Cigarettájához kap, de üres a doboz, beront az ajtón, a konyhában tárva-nyitva az üres frizsider. Utolsó lehetőségként szertartásos mozdulattal nagy ívben maga elé emeli a csuklóját, és lassan, előbb csak fél szemmel hunyorítva, a karóráját kémleli. Az idő pontosan huszonöt óra, déli félteke, múlt év, jövő febrnár negyvenediké.

Erre fel fölngrik a még mozgó szerelvényre, hogy ülőhelyet fogjon, de egy állóbüfébe sodorja a végzet, ahol kocsonyát eszik tejszínhabbal; éppen most törli le a lecsöpögtetett kaftánját. Már nem bírja idegekkel, lerántja a vonatablakot, és a robogó szerelvényből egyenest ebbe a versbe veti magát, amely — talán elszökdöső cigarettái tehetnek róla — természetesen