Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Jónás, a halpiacon
KRITIKA 309 kétsorosai, az Álmodom és a Miért nem vagy; csiszolatlan félkésztermék a Rim- baud-nak ajánlott Tűzrabló; közhely a Mankó-blues; iskolás príbálkozás a Neked; rejtélyt sejtető verszárlata ellenére sem mond semmit az Ott ahol a... című szöveg — s folytathatnám a sort még tovább, megtoldva azokkal a kísérletekkel, amelyek nyelvi szempontból ugyan sikerültebbek, ám a bennük megfogalmazott gondolat túlságosan is a Mesteré: a Szálkák Pilinszky Jánosáé. Átgondoltabb elképzelés, „növésterv” nélkül állt össze ez a versgyűjtemény. Nem tudható, milyen célt követve sorolta be kötetébe Krausz azokat a verseit, amelyek már az antológiában is megjelentek, s amelyeknek esztétikai visszhangjuk ott sem támadt; illetőleg: ha már a folytonosságot szándékozott érzékeltetni, miért nem azokhoz a szövegeihez nyúlt, amelyek erőteljesebben rajzolhatták volna ki bemutatkozó kötetének gondolati ívét, intellektuális röppályáját, eszmerendszerét. Miért nem erősítik gyűjteményének alapzatát azok az antológiabeli költeményei, amelyek ugyanabból a bibliai anyagból, motívumrendszerből készültek, mint a Krausz- kötet Ószövetség, Újszövetség, Még egy szövetség című ciklusait alkotó szövegeknek a zöme? — Baudelaire óta közhely: egy-egy igazán modern verskötet nem véletlenszerűen egymás mellé sodort költemények halmaza, hanem szigorúan megkomponált műegész. A szerkezetteremtés azonban — egyelőre — nem erős oldala Krausz Tivadarnak; Ésatöbbi című ciklusa például olyannyira szerves része, folyománya a Még egy szövetség iróniával vegyített apokrif világképének, hogy azzal nem indítani, hanem — élve a fokozás lehetőségeivel — zárni lett volna szerencsésebb a kötetet. Summa summárum: számomra olyan ez a gyűjtemény, mint egy félkész szobor. Ám lepattintgatva róla a fölösleget, kiigazítva rajta egy-egy félresiklott vonalat, előtűnik e megmunkálatlan sziklatömbből egy mégiscsak tehetségre valló szobor, egy krauszi alakzat is. A tehetségnek kijáró kritikusi figyelem tudatában éppen ezért nem tudom elfogadni Lacza Tihamér Krausz-bírálatának (Hét 1987/42.) végkövetkeztetését: „Teljesen hibátlan verse, azt hiszem, egy sincs, inkább csak jól sikerült sorokra emlékezem ...” Nos, néha valóban „jól sikerült sorok” _______________________________________ t eszik a verset. Mint például az alábbi, a címmel — Ez is mosoly — sajátos jelentéstani ellentmondásban álló kétsorosban: „ez a mosoly kiszáradt béka / egyszer úgyis egy fekete ruhás öregasszony fog itt állni”. Néha, igen, ennyi a vers. Kiszáradt béka, fekete ruhás öregasszony, háttérben villogó mosolyú, odaképzelendő lánnyal. Egyetlen kép. Amelybe az élet fér bele. Két rövidke sor, esendő létünk szomorúságával. — S hogy mennyire tágas érzelmi világot képes átfogni, hibátlan versei hangszekrényéből micsoda finoman átszűrt, már-már megfoghatatlanul lebegő hangulatokat tud elővarázsolni Krausz Tivadar, arra nézvést elég fölidézni idézett kétsorosának ellendarabját, a Mosolyt: fehér magányom közepén áll a vasoszlop madárka röpdös körötte gyöngyöket pottyant néha amikor puha ágy vagyok belém zuhan megfürdik bennem ilyenkor a vasoszlóp szemlesütve megáld bennünket így élünk a vasoszlop a madár meg én a fehér magány közepén Elolvasván ezt a testtelenül lebegő, már- már zeneien megfoghatatlan, gyöngéd megszemélyesítések sorozatából álló, tiszta lírai dalt, ugyanaz szakadt ki belőlem, mint Ady egykori kritikusából A fekete zongora olvastán: Üssenek agyon, ha értem — de szép! Aztán föltárult előttem titka, finom szimbolikájának rejtélynyelve. A „vasoszlop” kezdettől fogva egy hideg, közömbös, érzéketlen valamit sugallt. A világot? Sejtelmem helyességét megerősítette az Első áldozás című Krausz-vers, amelyben ugyancsak felbukkan a vas-képzet, így: „nagyon nagyon hűvös volt a vas / mint a valóság”. Jó nyomra vezetett tehát az olvasói ösztön. És a „madárka”? Amögött vajon milyen értelmezés rejlik? Az Idegenvezetés első szakaszának teljes metaforája — ha negatív szőhangulatú szövegösszefüggésben is, de — föloldja a jelképet: „A remény / jobbról a hatodik / kitömött madár”. A Zsoltár II második részében, kontrapunktjában, ezúttal csonka metafora formájában, szintén „remény, hit, ének, szárnyalás” értelemben bukkan föl a madár-motívum; metonimiája, a „szárny” pedig — a Jób ma című költeményben — véglegesen igazolja, hogy értelmezésünk nem holmi belemagyarázás. Remény — madárka: könnyedség, szár-
