Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Kövesdi János: A szovjet filmművészet metamorfózisa
281 Ifjúság életének némelyik lényegbevágó kérdéséről, például a kábítószer-élvezésről, a fiataloknak a munkához való viszonyáról és így tovább, az ifjúság kulturális kiélési lehetőségeiről, a rock-kultúráról és más, nagyon szerteágazó, bonyolult problémákról, melyek összefüggenek az ifjúság hétköznapjaival. Számos szereplője szinte meghökkenti a nézőt nyerseségével, szabadszájúságával, szinte gátlástalanságával, ezért természetesen nagy vitákat váltott ki ez a film. Igazi szőcsatákat. Magam is résztvettem Rigában a film egyik, bemutató utáni vetítésén. Emlékszem, akkor olyan éles harc kerekedett a film bemutatása körül, hogy végképp nem volt világos számomra, az átépítés mai feltételei közepette bekerül-e mégis a mozihálózatba. De megjelent a mozikban, igaz, nagy vitákat kavart, de ugyanakkor széles körű elismerésben is részesült. És szövetségünk határozottan mellé állt, támogatta, mégpedig azért, mert nagyon fajsúlyosnak és hasznosnak ítélte meg, magától értetődően a fiatal lett rendezőt is pártfogásunkba vettük, de egyszer sem próbáltuk megakadályozni, hogy bárki elmondhassa a filmről nézetét. A vélemények csakugyan nagyon különbözőek, amit annál inkább is természetesnek tartok, minthogy ifjúságunk életének általános problematikája rendkívül összetett. Azt feltételezni, hogy már kellőképpen áttanulmányoztuk az ifjúsággal kapcsolatos jelenségeket, vagy valamilyen konkrét recepteket osztogatni az egyes kérdések „legoptimálisabb” megoldására, igencsak naiv hozzáállás lenne. Egyáltalán nem újdonság, hogy a nemzedékek közötti kapcsolat és viszony mindig nagyon bonyolult, ellentmondásos, és minden egyes embert nagyon személyesen érint. Ki kell végre kereken mondanunk, hogy konkrétan mlrólunk és a gyerekeinkről van szó, és minden jelenség kölcsönösen összefügg egymással. Úgyhogy a film körül továbbra is nagyon éles vita és komoly eszmecsere folyik, mégis úgy gondolom, hogy helytelenek azok a nézetek, amelyek destruktívaknak és nagyon negatív hatásűaknak tartják a filmben feltárt különféle jelenségeket és egyáltalán az ifjúságunknak a filmben bemutatott kultúráját. Ezt egész sor más film is tanúsítja, amelyek éppen mostanában kezdenek napvilágot látni. Az olyan filmek, mint pl. A betörő (amelyet Prágában már bemutattak, s egész biztosan itt is megjelenik a mozikban) és Szergej Szolovjovnak az Aszta című legújabb filmalkotása nagyon aprólékosan elemzi a fiataloknak éppen ezt a, hogy úgy mondjam, rock-kultúráját. A film rendezője azt a nézetet vallja, hogy éppen ez a kultúra volt az, ami felrázta az ifjúságot a tespedtségböl a stagnálás időszakában, szembefordulva vele. Megerősíti, támogatja a fiatalokban azokat a tulajdonságokat, amelyek mégiscsak segítségükre voltak e viszonylag nehéz időszak átvészelésében. — Ha már a fiatalokról és a fiatal filmrendezőkről beszélünk, nem állhatom meg, hogy ne kérdezzek Konsztantyin Lopusanszktfról, noha már nem tartozik a legfiatalabbak közé. Tudomásom szerint ő is tanítványa volt Tarkovszkijnak, majd munkatársa is a Sztalker című film forgatásakor. Lopusanszkij — nézetem szerint — az egész emberiség legégetőbb kérdését feszegeti A halott ember levelei című, itt is és talán Nyugat-Európában is bemutatott filmjében, melyben egy lehetséges nukleáris katasztrófa utáni helyzetet idéz fel. Megdöbbentő erejű film. Minthogy lényegében ugyanazt a tematikát dolgozták fel, érdekes volna egybevetni a Másnap című amerikai vagy az Obioba, avagy a civilizáció vége című lengyel produkcióval, persze erre itt most nincs lehetőség. Témája a lehető legidőszerűbb, de milyennek ítélik szakmai szempontból? PLAHOV: Rendkívül fontos és sikerült filmnek tartom, valószínű, hogy az utóbbi esztendők egyik legjobb alkotása. Gondolatgazdag, nagyszerűen megkomponált a képi világa, hitelesek a szituációi és lenyűgöző az atmoszférateremető ereje, nem beszélve arról, hogy főhősét, a Nobel-díjas Tudóst, aki a leveleket küldözgeti, a kiváló Rolan Bikov alakítja. — Bs más, kevéssé ismert fiatal rendezők, forgatókönyvírók? PLAHOV: Van néhány figyelemre méltó egy-két filmes fiatal rendezőnk, például Ivan Gyikovicsnyij, Alekszandr Kajdanovszkij, közös vonásuk, hogy mindketten színészként indultak. Gyikovicsnyij második, A kísérletező pilóta című filmjével 1985-ben Krakkóban elnyerte az Aranysárkány-díjat. Tudtommal most A fekete barát című Csehov-novella adaptálásával foglalkozik. Kajdanovszkij, miután színészként játszott szinte valamennyi nagy moszkvai színpadon, két éve Tolsztoj Ivan lljics halála című novellája alapján elkészítette első nagy játékfilmjét, melyet Egyszerű halál címmel az idén Cannes-ban is bemutattak.
