Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Zirig Árpád: Ajándék
257 Messziről érkeztek el hozzá a szobatársa mondatfoszlányai. Négy nap után ... sosem felejtem el... az első este ... szeplőit simogattam ... kisujjával is ölelt... fantasztikus izzásban ... pusztultam bele ... itt a számban ... tíz napig ... álomnak is gyönyörű ... dombjainak izzása ... zamatos érett gyümölcs ... beborított hajzuhatagával... tíz gyönyörű nap ... eltűnt, eltűnt, eltűnt ... egy héttel meghosszabbítottam ... hirtelen elutazott... csak tudnám ... lehet. Elemérbe lassan tért vissza az élet. Hatalmas dühét valami fantasztikus fájdalom szorította háttérbe. Üvölteni, vonítani szeretett volna, mint a farba lőtt kutya, de önkontrollja tökéletesen működött. Befelé sírt, mintha a teste a lelkét szorongatná megnyugvásért. — Képzeld, hogy bepalizta azt a hülye férjét! További kezelésre még pénzt is küldetett magának. Táviratilag meg is jött a két lepedő. Pont a legjobbkor, mert nekem már akkor alig volt egy kis löttyre valóm, hiszen a legjobb helyekre jártunk. — Koronázott barom, fölszarvazott ökör! — mondta Elemér magába ros- kadva. — Kicsoda? — tárta rá vizenyős szemét Tonda. — Hát a férj! Elérkezett a vacsora ideje, indulniuk kellett. Gyalog mentek, így az egész utat végigkísérte a fecsegés, mert a borbélynak úgy járt a szája, akár egy megbolondult nagypénteki kereplő. Elemér magába roskadva lépdelt mellette, mint akit letaglóztak. A szavak nem jutottak el értelméig, mert agyában hatalmas sziklagörgetegek morajlottak. A vacsorán nem jelent meg. Kiment a hegyi sétányra, és csak a hajnali madárének hozta visszaeszmélését. Egy kilátó tetején ült, és borzalmasan fázott. Világos reggel lett, mire visszaérkezett a szanatóriumba. A gyógykezelésből még egy hét volt hátra: egy hét tömény fájdalom, egy hét a lét és a nemlét határán. Néha úgy érezte, hogy megzavarodik. Félt attól is, hogy egy sötét pillanatában nekiront a szobatársának, és megfojtja. Minden idejét az erdőben töltötte. Esős napok következtek, de sétáit ez nem zavarta. Csak késő este járt haza, és rögtön az ágyba zuhant. A kezeléseket is elhanyagolta, az orvosnál pedig fejfájásra panaszkodott, magyarázva mulasztásait. Az utolsó napot apró ajándékok vásárlásával töltötte. Éjszaka le sem hunyta a szemét. Mindent becsomagolt, és már négy órakor kilődörgött az állomásra, pedig a vonata csak hatkor indult. Egészen hazáig ébrenlét és álom határán vergődött, közben gyötrő víziók ostorozták. Egy mocskos lével teli gödörből próbál szabadulni, de Tonda egy karóval mindig visszalökte. A parton a felesége táncolt fehér tüllruhában, amelyből a feneke kilátszott, s rajta a három szeplő úgy villogott, akár a szemafor. Hiába nyújtotta segélykérőén felé a kezét, ő mindig továbbtáncolt. Későn érkezett haza. A ház előtt jó öt percig pihent, hogy összeszedje magát. Alighogy megnyomta a kapucsengőt, a kislánya röppent ki az ajtón, hogy egy pillanat múlva a nyakában csüngjön. Utána az egész család kivonult. Bent a házban ezer kérdéssel halmozták el. — Látom, nagyon meggyötört az utazás — mondta a felesége —, készítek fürdővizet. Elemér a csomagjai közül eiőkotorta a kézitáskáját, kislányának és két nagyfiának átadta a számukra vásárolt apró figyelmességeket. Megfordult. A felesége állt előtte, ajkán kacér mosoly bujkált. — Neked is hoztam ajándékot. — Benyúlt a felöltője bal belső zsebébe, és egy borítékot húzott elő, benne Tonda fényképével. Átnyújtotta, és nehéz ólomléptekkel megindult a fürdőszoba felé.
