Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Zirig Árpád: Ajándék
255 — A lesütött szemnél. — Ja... Kösz. A megszólítás napja így általában a negyedik, de persze plusz-mínusz egy nap lehetséges. Az a helyzettől, az alkalomtól függ. — És mi van, ha megelőznek? — A nem profik, tehát a palimadarak már rég elszálltak akkorra, ha pedig a szakma nagyjai előznek meg, hát legyen nekik! Biztosan jobb a sikerhányadosuk. Ilyenkor gyászolok egy napot. Ügy mint ma, szakikám, úgy mint ma. — Nem látszik rajtad. — Tudod, felszínen öröm, bévül gyász. — Tonda nekikeseredve folytatta: — Pedig kilőtték előlem a nagyvadat, azt hiszem, aranyérmes volt! Ilyenkor, tudod, marad az egynapos szerető, a pia meg a léleköblögetés. — Ha jól értem, akkor emiatt a harmadik miatt vagyok én itt? — No meg a második miatt, szakikám, mert egyedül inni annyi, mint idegen rakás fölött gugyorodni. A tegnapi, az mintapéldány volt, azt hiszem, ilyen eddig csak egy futott be. Azt elmesélem! — Villanyozódott föl hirtelen. — Öblögess csak, komám, ha már én lettem a lelki szemétládád, de közben igyunk is. Egészségünkre! — A tavalyi havasi gyopáromra! Tudod, magamban így becézem az emlékét is, mert csodálatos volt. Szőke és nehezen megközelíthető. Teplicében kúrál- tattam magam. Tizenkét esztendeje évente járom a gyógyfürdőket. Ezt a lehetőséget ki nem hagyom azóta. Akkor dobbantott a feleségem, de ez más tészta. — Hogy lehet ezt csinálni? Mi a te foglalkozásod? — Férfi és női fodrász, szakikám — mondta a másik nem kis büszkeséggel. Nem látszik rajtam? — De látszik — bólintott sorsába beletörődve Elemér, és elhatározta, hogy több kérdéssel nem szakítja félbe. Ez a délután már úgy is elúszott, mint a magányos ladik. — Tényleg látszik rajtam? Érdekes. Igaz, most nyitott fazék vagyok, de tudok bármi lenni, amit csak a helyzet kíván. Műveltség, színészi képesség, alkalmazkodás: ez teszi a profit profivá. Tavaly az orvosi figura jött be. Tudtam, hogy csak ez a figura lehet a győztes. A gyógykezelés intézése, hogy a kérdésedre válaszoljak, rém egyszerű. Én készítem az orvosnőm frizuráját, és nyírom az egész famíliáját. Házhoz járok, mint az orvos. Házifodrász, háziorvos, nincs nagy különbség. Elemér beleegyezőleg biccentett, és egy nagy ásítást nyomott el magában. — Akkor kezdem, jó? Ahogy mondtam, Teplice volt akkor a vadászterületem. Június tizedikétől harmincig. Ez a legjobb idény, már többször tapasztaltam. Éppen egy alkalmi üggyel hoztam magam formába, amikor az ottlétem harmadik napján megpillantottam az A 1-est. Nem festett, csak egy kissé szőkített, balról a vállára omló frizurával egyenesen bevonult az érdeklődésem középpontjába. Másnap már úgy jelent meg, ahogyan elképzeltem. A természetes szőkeség az azok a gyönyörű barna szemek! Ritka ma az ilyen. Zöld-sárga szerelést viselt, krémszínű olasz kézitáskát és szandált. Az arcára diszkréten fölvitt sminkkel nem is látvány volt, hanem maga a csoda. — Mikor érkezett? — Hát nem figyelsz? Már mondtam, hogy június tizenharmadikán. Történelmi dátum ez, nem lehet elfelejteni... Elemérnek hirtelen összerándult a gyomra. Az én feleségem is szőke és júniusban utazott Teplicébe, gondolta, de el is hessentette magától ezt a képtelenséget, hiszen véletlenek is vannak. — Ügy potyogtak le róla a kisstílű pasasok, mint a gyertya lángjába beleszédülő éjszakai lepkék. Én csak szemlélődtem, és vártam. Gondosan kidolgoztam a taktikámat. Egy masszőr volt a segítségemre, természetesen némi pénz-
