Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - HOLNAP - Zsemberi Etelka: Torony
214 HOLNAP Zsemberi Etelka TORONY HMinden a régiben. Ezt ismételgetem azok előtt, akik távozóban vannak I wl a szemközti Toronyból, és ezt mondanám azok előtt is, akik kivonatot készítettek a világmindenségből. Minden a régiben. Ezt kellene még szajkóznom. S a hallgatóim tán bólogatnának. Ablak ablakot ér. Ajtó? Az éppen nincs. Mert ők itt... ők nem vetemednek betoppanásra. A huzat. Két oldalról. Pedig a gyökereim. Gyökereimet eddig a legnagyobb vihar sem tépte ki. Ez az évszázados huzat most kételyeket ébreszt bennem. A huzat. Védekezhetsz ellene... Itt a Toronyban ráadásként ez a hatalmas tükörlap. Különös tulajdonsága van, annyi bizonyos. Ha beletekintek, nemcsak a személyemet látom, hanem a gondolataim is élőképekké formálódnak. Ö, micsoda csetepaté lenne odalenn a földön, ha tudomásotok lenne egymás gondolatairól! Az ember kiváltsága éppen ez ... Itt ez a tükör. Ügy tűnik, csupán én szolgáltam rá a büntetésre: hogy gondolataimat premier plánban viszontlássam. Micsoda vesztesége ez a teremtő képzeletnek! Ám lódítanék, ha azzal hozakodnék elő, hogy e tükörlap csakis a gondolataimat adja vissza. Mert ha káromkodom, és ha már semmiképp sem ízlik a munka, a tükörlapon szinte bosszúból felsorakoznak mindazok, akik hajdan e Toronyba jöttek, és akik már eltávoztak... jó, jó, többé már nem lázadok. A munkámmal azért illőn haladok. A madarak berepülési helyeit figyelem, ellenőrzőm. A madarak, ezek az ormótlan madarak ma már kevésbé ijesztők. Bennük is van valami. És nekem az marad, hogy elhitessem magammal: mindez a természetükből adódik. Az acélmadarak. Kárognak. Egetrázón elhussanak. És megannyiszor megtérnek. Fogom a seprűt, a lapátot, eltakarítom az utánuk maradt szennyet, szemetet. Nagy ám itt a munka. S olykor eljő a fizetés napja: annyit osztanak, ameny- nyit megérdemlek. Hát csak tovább sikálom a körülöttem levő alkalmatosságokat. Fokozatosan értéküket veszítik a sikárolásban... Az ablakoknak és a tükörlapoknak nagyobb figyelmet szentelek. Igen. Ablakok és tükörlapok. A legnagyobb gondom tán a képzeletbeli hágcsókkal van. Itt a Toronyban mintha minden út csak föl és egyre följebb vezetne. Elindulok. Félő, hogy célba érkezem, és többé már nem ügyelhetek senkire. Nem emlékszem, hogy a kezdet kezdetén miként cselekedtem, de annyi biztos, hogy most már nemigen tudnék innen távozni. Hát itt vagyok. És ez több, mint amennyit elvártam a szerencsémtől. Talán ott kezdődik a Toronyban- lét, hogy ellenségeinket és vetélytársainkat jobban szeretjük, mint barátainkat. Az ellentmondások természetességének világa ez. Hm, szép kis világ, mondhatom! Egy fáról, amelyet idefenn festettek, de úgy, hogy a szomszédos Torony árnykontúrjait is a vászonra vetették, azt mondták: „a világ legtermészetesebb növénye". Végül csupán egyetlen gyümölcs termett rajta... Egyetlen termés — utódként —, a legszebb gyümölcs, amit életemben láttam, jegyezzük meg: a legtermészetesebb növény csupán egyetlen termést hoz... Keresem a magam legtermészetesebb növényét, fáját. Mondom: én is elértem valamit. Ráadásul ez a Torony itt az enyém, a tulaj-
