Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ján Majerník: Az útitárs
JAN MAJERNUC AZ UTITARS N agyon fura volt az idei nyár. Északon, a hegyekben állandóan esett, délen, az alföldön és délnyugaton meg egy csöpp csapadék sem hullott. Az ősz korán beköszöntött, jócskán le is hűlt az idő. Aztán hirtelen felmelegedés jött, s mintegy egyhavi késéssel előbújtak a gombák. Szabadságra nem mehettem, de aztán november elején hirtelen összekaptam magam, fogtam a kosaram, és indultam gombászni. Hét közepe volt. A gyors szerelvénye új, tágas, piros üléses kocsikból meg néhány régebbi fülkés kocsiból állt. Félig üres volt. Egyedül ültem a fülkében, csak az első állomáson szállt fel hozzám egy korombeli férfi. A kosaram — bíztam a gazdag zsákmányban, ezért a legnagyobbat hoztam — felkeltette útitársam figyelmét. — Nő még a gomba? Azt mondják, hogy az idei év nem a legjobb .. . — Hol hogy. A piac azonban tele van gombával, hát elindultam, hogy szerencsét próbáljak. Az ablakon túl az éjszakai táj szaladt szembe velünk, a villanymozdonnyal vontatott szerelvény egyre sebesebben száguldott. Olyan gyorsot választottam ki, amellyel kora reggelre a helyszínre érek. Űtitársam a kabátjába burkolózott, és szunyókálni próbált. De igyekezete hiábavaló volt, így hát rövidesen félretolta a kabátot és megkérdezte: — Milyen gombát szed? — Amilyen majd akad ... Lényegében minden gombának megvan a maga varázsa, jellegzetes íze, s mindenki a saját szájaíze szerint készítheti el. Megvan a véleményem azokról, akik a nekik ismeretlen gombákat szétrugdossák, tönkreteszik. — A rizikegombát szeretem leginkább — így az útitárs. — Nem vagyok nagy gombaszakértő, csak alkalomadtán jutok ki az erdőbe. Itt nőttem fel ezen a tájon — mutatott az ablakon túli sötétbe —, még ma is jól emlékszem, milyen gyönyörű rizikék nőttek a növendék borókafenyők alatti fűben. Mikor már fagyott, s a horpadt kalapjuk tetején befagyott kis tavacskák csillogtak, akkor is frissek, tiszták voltak... — és elhallgatott. — Egyébként — mutatott ki újra a sötétbe — itt nem messze van egy hegy, az alatt gyerekeskedtem a háború idején. Vulkanikus eredetű lehet, a csúcsán mélyedés van, annak alján tavacska, s körötte páfrány ... Gyerekkoromban egyszer felmásztam oda, és áztattam a lábam a vizében . .. Szívesen felmennék újra. — Mindenkinek van valahol egy olyan kis tavacskája... — tűnődtem magamban. Őszintén szólva úgy terveztem, hogy majd a vonatban szundítok egy kicsit, mert egész napos mászkálásnak néztem elébe. Meg aztán jó, ha gombászáskor az ember nem pillog az álmosságtól. Űtitársam szavai a rizikéről azonban felébresztették bennem a gombászó ösztönt, a vérmes reményeket meg a türelmetlenséget, és egész lényem szinte felfrissült. Nem tudom, ismerik-e ezt a furcsa állapotot: minden egyes tárgy vagy árnyék, amely csak egy csöppet is emlékeztet a gomba színére, formájára, birizgálni kezdi a gombászó fantáziáját. Egyszer egy ismerős horgász í
