Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Martin Bútora: Jelentés Tichyről

188

„Nem adok.”

„De adsz.”

A Duna-parton lépkedtek. A folyó halszagú volt, s halkan nyüszített, vízért sírt. Magához vonta a nőt, és csókolgatni kezdte. Nem védekezett, csak mintha habozott volna egy kissé.

„Tanultatok filozófiát az iskolában?” — kérdezte hirtelen Tichý.

„Valamit igen. Törtmat meg ilyenek.”

„Nekünk egy fiatal tanársegéd adott elő, állandóan motyogott valamit a dialektikáról. Egy görögöt idézett, erre az egyre emlékszem, valami Héra-, Héra-, nem tudom, Hérafisztosz vagy Hératelész vagy hogy.”

„Hérakleitosz.”

„Igen, Hérakleitesz, vagy Hérakletiusz, nem tudom.”

„Tosz.”

„Tosz, tesz, túsz — mindegy! — zárta le a dolgot. — Honnan tudod?”

„A férjem marxista estire járt, mielőtt kiment volna. Egy alkalommal egész éjszaka készült a vizsgára. Álmában is ezt a nevet kiabálta.”

„És tudod, mit mondott ez a tosz? Hogy ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetsz, hogy az mindig más. Várj csak, így volt pontosan: Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, vagyunk és nem vagyunk.”

„Hogy van ez — vagyunk és nem vagyunk? Vagy vagyunk, vagy nem vagyunk, nem? Vagy az egyik, vagy a másik.”

„Hát éppen ez az. Vagyunk is meg nem is. Dialektika. így magyarázta az a ficsúr.”

„A filozófusok félnótások. Jobban szeretem a normális férfiakat.”

„Én normális vagyok?”

„Illetve ...”

„Először mondtad azt, hogy illetve, amióta beültünk ebbe a kocsmába.”

„Na és?”

„Semmi... Csak azt kérdeztem, hogy szerinted normális vagyok-e.”

„Amíg nem filozofálsz ...”

Újra megcsókolta őt.

„Gyönyörű érzés normálisnak lenni.”

„Hm.”

„Illetve ... azt akarom mondani, már tudom, mit jelent a te illetve kifejezésed.”

„Ugyan mit...?”

„De tényleg.”

„Na mit?”

„Azt nem lehet... egyetlen mondattal.”

„Miért ne? Feltéve, ha nem akarsz spiritizálni. Az á á, a bé pedig bé. Ki vele hát!”

S ebben a pillanatban megijedt: amint így spekulált, majdnem kijózanodott. Szörnyen nem akarózott hazamennie. Nem tudta elképzelni, hogy most elbúcsúzzanak, s ő Kamiiéhoz térjen meg.

„Megmondom kávézás közben.”

„Hát kávézni megyünk? Nem is tudtam.”

Hozzásimult. „Most már tudod. Az á az á, a bé pedig bé.”

Nem ment könnyen. Kérette magát: mintha tudatosan provokálta, heccelte volna, hogy nyilatkozzon, mintha mindent hangosan akart volna hallani. Lélekben megingott, nem tudta elképzelni, hogy szeretői volnának: normális, kielégített nő nem játszadozna ezzel ennyit...

Kitört a vihar. Megáztak. Cselekedni kellett. Taxit hívott. Amikor beültek,