Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Martin Bútora: Jelentés Tichyről

185

(Már ő is...]

„Mit csinált maga Nizzában?”

„Szőlőt szüreteltünk. Diák-építőtábor, még a gimiből. A fiam bogarakra cserélte azt a gombot.”

(Vannak olyan nőstény pókok, amelyek a kopuláció után felfalják a hímet ...)

„Bogarakat gyűjt?”

„Akkor bogarakat gyűjtött.”

„S aztán?”

„Aztán sokáig semmit. Aztán sajtvignettákat. Most cigarettásdobozokat.” Dobozok, dobozok, gondolja Tichý s feléje nyújtja Benson & Hedges cigarettásdobozát, ez volt első tétele az eltitkolt jutalomból.

„Azt hiszem, leiszom magam” — mondja hirtelen, bár tudja, hogy ez nem helyénvaló, nem taktikus bejelentés, számításba sem jöhet. De neki egyre megy. „Bántja valami?”

Tichý csak legyint: „Make love, not war.”

„Azt mondja ,make’? .Make love’? S közben az ember maga szerint alakos- kodik?”

Tichý kérlelhetetlenül folytatja tovább, bármi legyen is a vége, elvégre most ő kezdte: „Nem szabad beszélnie a szeretkezésről.”

„S ugyan miért nem?”

„Csak. Akkor mindig arra kell gondolnom. Nem ,make love’, csak ,make’. Csakhogy fordítva.”

A nő kicsit elhúzódik tőle, s ő sejti, hogy ez nem kokettálás, nem is a madárka becserkészése. S ebben a helyzetben mondja aztán:

„Make, az csinálni. Fordítva? Ekam. Hm. De nem, már megvan! Robiť, Tibor! Tyibor!”

S elneveti magát.

S a nevetés sóhajt egyet. Nem is nevetés ez. Ontológiai sóhajtás. Make love. Tyibor.

Iszik egy kicsit, s ő is felnevet.

„Tyibor és Vlastička.”

„Tyamara. Két nevem van. A másik nevem Tyamara."

És Tyamara Vlastička, illetve Ončáková most már jól meghúzza a fiaskót, a fűbe helyezi és gyönyört szomjazva csapkod a lábával.

Odacsúszik mellé.

„Harapsz?” kérdezi. Szörnyű kedve támad testi, érintő, ingerlő, szerelmes szavakat mondani neki. Nem tudja magát féken tartani.

„Harapsz? — ismétli utána, és az arcába nevet. — Próbáld meg!”

De amint magához akarja vonni, odahajolni hozzá, rávetni magát, kitér előle és feláll. „Menjünk már.”

„Várj...”

„Nem, nem — mosolyog a nő. — Repülőpostából nem kérek. Talpra.” Feláll, s zavarában érzi, hogy nem áll egyedül: elég feltűnő, nem lehet nem észrevenni. Kényelmetlenül érzi magát; megfordul.

De Vlastička úgy tesz, mintha mi sem történne, kézen fogja s futásnak erednek. „Ugye, szép házunk lesz?” — kiáltja.

„Ugye, jó helye lesz a feleségemnek? — kiáltja vissza.

Majdnem a kocsmáig futnak.

„Telefonálnom kell — szól a nő, amint elfogyasztják a betyárpecsenyét. — Azt akarom, a fiam aludjon otthon.”