Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Martin Bútora: Jelentés Tichyről
183 „Ez függ egy kissé a telektől is — mondja a mérnök úr. — A talaj, annak fekvése, lejtése, és így tovább. Látni kellene.” „Eljöhetne megnézni.” „Vlastička, ha maguk felépítik azt a házat, bizisten, én is nekifogok az építkezésnek!” — jön tűzbe Karolko. „Miért ne építhetnék fel?” — kérdezi Tichý ártatlanul. „Ha én hoznék haza olyan tőkét, mint a férje, eszem ágában sem volna az építkezés. Rögtön vennék valami készet.” „Csakhogy az ilyen telket veszni hagyni, Karolko?!” Azon a helyen, azon a telken, a természetnek abban a paradicsomában s a csend oázisában ő nyilván meztelenül napozik. A kamion végérvényesen mozgásba lendül. „Lent áll a kocsim. Elugorhatnánk oda.” „Maga olyan jóban van a rendőrökkel?” „Én magam nem vezetek.” Karolko megelégedéssel nyugtázza, hogy a mérnököt is fuvarozzák. „Menj csak, Vlastička, én majd falazok.” még meg is vendégeli őket, a gavallér. „Felhívom a nagyit, menjen el a kicsiért.” A gépkocsivezető szunyókál. A Lafranconihoz vitetik magukat. Tichý leállítja a kocsit a pincénél, s lehűtött harmatos üveggel jön elő. „Mondja meg Gajdoš elvtársnak, hogy nagyon szépen köszönöm.” Gyalog mennek tovább. „Miféle hely ez?” „Maradjon titok, úgyis mindjárt meglátja.” „De az a szakelőadói...” „Ä, a kedves felesége részére...? Nagyon nyugodt hely, mondhatni. Ha Lendler nem csinálná olyan kitűnően a kocsonyát, tudomást sem vennénk róla. Évente néhányszor végignyálazza az aktáit, időnként telefonon érdeklődik, rendben mennek-e a dolgok. A tanfolyamokra sem utazik el, úgymond nem szenvedheti a klímaváltozást vagy mit. S ekkora áldozatot, ugye, senki sem kívánhat tőle.” Megállnak egy pillanatra. Szemük végigpásztázza a tájat, majd a másikat, kölcsönösen végigméretnek. Vlastickának vastag érzéki ajka van, az orra alatt világos szőröcskék, és szép hosszú a nyaka. Tichý azon töpreng, vajon ki mindenki alszik vele, míg a férje Etiópiában van. „Senki” — mondja Vlastička, levegőt vesz és tüsszent. A blúza alatt látni, hogy melltartója ugyan nincs, melle viszont igen. „Mi senki? — lepődik meg Tichý. — Egészségére.” „Köszönöm. Lényegében senki sem fog akarni tőle semmit. Már ha véletlenül nem feltűnően szép. Ugyanis Karolko az ilyeneket szereti. Naposcsibék, ahogy ő fogalmaz.” „Eszerint nem könnyű magának ...” „Engem véletlenül nyugton hagy. A férjem ugyanis megölné őt, először őt, aztán engem.” „Ne rémisztgessen, az élet úgyis rövid. Az ember még szóba állni is féljen magával?” „Az építőanyagról? — neveti el magát. — Arról lehet.” A telek a hegyoldalban fekszik, élősövény és fakerítés övezi. Vlastička előveszi kézitáskájából a kulcsot, és birokra kel a nagy, nehéz lakattal. „Hadd nézzem!” Egy-két másodpercre egészen közel kerül hozzá az ajka. Hátán borzongás fut végig. Az ajka akár a gyöngykagyló. A kagyló akár az osztriga.
