Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Martin Bútora: Jelentés Tichyről

177

Mikulás-naptól, amikor lányának s nővére gyermekeinek cipőjébe amerikai mogyorót csomagolt. A mogyorót a felesége hozta délután a városból diadalittas mosollyal. „Csak kilójával adták. Elkaptam Kováčovát, végigállta a sort helyettem. Oszd szét, lent megy a mosógépem.” A nő lement a mosókonyhába, s egyszeriben rendkívül nevetségesnek és esetlegesnek tűnt, hogy ő, Tibor Tichý mérnök, a „kamionos”, ahogy a karon hívják, aki alá rendszerint minden nő befeküdt, hogy ő most csokoládét, cukorkát, mandarint és mogyorót szortírozzon a kötött harisnyákba. Bár mostanáig mindezt természetesnek vette, adottságnak, s fel sem merült benne, hogy mindennapi jól bevált életvitelét bármi is megzavarhatja, hogy végül megszűnhet létezni.

Ezelőtt, novemberben fekéllyel műtötték. Két hétig feküdt a kórházban, s egyik éjszaka szobatársa nekiszegezte a kérdést: „Figyelj csak, mérnököcs- kém: te — szereted a feleséged? Boldog vagy?” „Aludj — válaszolt Tichý —, tudod, milyen késő van már?” „De igazán! — kötözködött a férfi —, komolyan mondd meg: boldog vagy?” „Hogy jutnak eszedbe ilyen ökörségek?” „Mert én az enyém miatt nem tudok elaludni.” „Gyötör téged?” „Én kínoztam őt, s lásd, az úristen most megver ezért” — mutatott szomszédom a hüvelykjével a mennyezetre, egy időre elhallgatott, s aztán újra megkérdezte: „És te?” „Holnap megmondom — hárította el Tichý. — Hagyd a fenébe, és aludj.” Másnap viszont a férfi igen szűkszavú volt, kés alá készült, harmadnap műtötték, s rá egy napra meghalt. A kérdés függőben maradt.

Tichý — természeténél és hivatásánál fogva — nem szokott hozzá, hogy bármilyen kérdést bárhol függőben hagyjon. A jelleméhez tartozott, hogy vagy felszámolta, vagy elengedte a füle mellett őket. Ez esetben önkéntelenül a második módszert alkalmazta. De legnagyobb meglepetésére ez az értelmetlen kérdés karácsonyra megint felmerült benne. Ezúttal igyekezett elfojtani: no hát, világos, hogy szereti őt, ez csak természetes, nem mintha nem tudna lélegezni nélküle, egyszerűen mert itt van és én vele, s mindez együtt valahogy funkcionál, működik. De hirtelen rádöbbent, hogy ez nem elégíti ki, ilyen válasz neki nem elég. Elbizonytalanodott, s ez a bizonytalanság nyomasztotta. Sőt egészen belerémült, már-már pánikba esett. Fel-alá járt a lakásban, s amint pillantása egyik-másik jól ismert tárgyra esett, megállt az ezerszer végigmustrált kép előtt vagy az ablaknál, máris azt dohogta benne egy ismeretlen valaki: ezt a cipőt a feleséged vette neked, akiről nem tudod, szereted-e; amott, azon a parkon keresztül jársz haza asszonyodhoz, akiről nem tudod, szereted-e; karórád mindig egy ritmust ketyeg, de ki tudja, szereted-e még a te feleségedet, hogy elviseled-e még őt s hogy hamarosan meg nem gyűlölöd-e, ki tudja ...? Tichý nem tudta.

Veszekedtek olykor, természetesen, egyszer-egyszer egymásnak estek, ahogy az már a jó, sokéves házasokhoz illik, aludt már vele két másik nővel együtt, elhangzott köztük mindenféle, de... de eddig mindez valami más volt, az alaphanghoz tartozott, nem kezdte ki meggyőződését, hogy „átlagnőt átlagnőre cserélni” értelmetlen, mást pedig aligha találna, hisz keresni sem áll szándékában — s mindez szokás szerint szertefoszlott, alighogy helyükre kerültek a megfelelő párnák, mert Kamila Tichá, ahogy egyszer a tartalékoskiképzésen volt osztálytársának elkottyantotta, közben „fantasztikus” volt.

Akkor, szenteste délelőttjén, a felesége a városba küldte őt kenyérért. Hideg volt, de szép és napos idő, hónak nyoma se látszott. Szarvasbőr bundában és velúrcipőben indult útnak, neccszatyorral a kezében. Az üzlettől hosszú sor kígyózott. Elment a belvárosig, de ott is ember ember hátán. Végül elkecmer- get az Avionig. Leült egy padra, és figyelte a félig üres autóbuszokat. Az: újságosbódé mellett egy cigánycsemete kínálta agyongyötört, hulló fenyőjét a megkésetteknek. Tichý egy percig azon töprengett, vajon mennyit kereshet