Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség
159 s közben meséltem neki ezt-azt az édesanyjáról, a megboldogult feleségemről; nem túl sok dologra emlékeztem már, s az volt a benyomásom, hogy elbeszélésem nem is igen kötötte le a figyelmét. De ahogy ígérte, hozott nekem hallókészüléket. Csakugyan egy kis fehér kagylócska volt az egész, melyből egy rövidke drót áll ki, s volt rajta egy tartó, amit rá kellett erősítenem a fülemre. Nem túlságosan bíztam benne, ám amikor a fiam elment, mégiscsak ráerősítettem a tartódrótot a fülemre, a kagy- lócskát pedig bedugtam a fülembe. De rögtön ki is téptem, mert úgy éreztem, mintha megégetett volna. A fülem ugyanis azon pillanatban zajos hangözönnel telt meg, mely teljesen elöntötte az agyamat. Addig csupán a sínpárok kattogását, a gőz sistergését, az ütközők csattogását, a mozdonysíp füttyentéseit hallottam, ám most olyan hangok egész áradata zúgott a fülemben, amelyeket már régen elfelejtettem, s amelyek ismeretlen üzeneteket hoztak. Hallottam például, hogy nem messze tőlem, a konyhában, egyenletesen csöpög a víz a csapból, és a vízcseppek olyan hangosan kopognak a mosdókagyló alján, akár egy dob kifeszített hártyáján. Valahol fölöttem alighanem szólt a rádió, mert zenét is hallottam, kellemes és dallamos hangokat, amelyek már tisztára kivesztek az emlékezetemből, s egy más galaxisról leadott jeleknek tetszettek számomra. Odafönt gyerek sírt, gyerekbömbölést hallottam, s egy rekedtes hangú nő mérges kiabálását. Az ablakon túlról hallottam, hogy éppen elrobog előttünk egy autó, mely egyre halkuló surrogást hagyott maga után. Felnyávogott egy macska, s egy másik nemsokára válaszolt neki. A házunk előtti járdán cipősarkak kopogtak, az egyik magas hangon, a másik durva, mély hangon. Valahol a közelben nevetett valaki, majd lapátzörgést hallottam: valaki a szenet hányta le a pincébe. Ebbe az egészbe beleolvadtak a város különféle hangjai, a villamosok csörömpölése, az autók suhanása, a szél fütyörőszése; s noha ez csupán egy pillanatig tartott, talán még addig sem, iszonyattal gondoltam rá, micsoda temérdek hang mozog szabadon a térben, s azon túl, hogy beszeny- nyezi a légteret, a legkülönfélébb jelekkel terheli agyon az ember fülét. Túl sok volt ez számomra; egyszeriben újra hozzá kellett szoknom az értesülések e rettenetes dzsungelőhez. A hangok elképesztő különfélesége teljesen összezavart. Jó ideig eltartott, amíg újra megtanultam különbséget tenni az egyes hangok között és meghatározni, hogy melyik hova tartozik. Időről időre odadugtam a kis kagylót a fülemhez, és bele-belehallgattam ebbe a sokszólamú zsivajba. Ez olyan volt számomra, mintha új világokat fedeznék fel. Szinte elámultam, hogy egymástól mennyire különböző hangokat törölt ki az idő az emlékezetemből, míg a mozdonyom zajait hallgattam. Egy idő múlva elszántam magamat, s először néhány percig, majd egy fél óráig s végül egy egész délelőtt a fülemben hagytam a kis fehér kagylót. Van odahaza egy öreg rádióm, igen régen vettem, de szinte sohasem hallgattam. Ennek a rádiónak mágikus zöld szeme van, amely, ha pontosan be akarok hangolni egy állomást, úgy vibrál, mint repülés közben két könnyű lepkeszárny; nagy barna gombjai vannak, barna posztóval bevont reproduktora, s az egész egy fadobozba van beleszorítva, melyet egy polcon helyeztem el a falnál. Megboldogult feleségem hímzett egy lenterítőcskét, és rátette a rádióra, aztán évekig szállta a por, míg végül is egészen fekete lett. Az elején [ez valóban igen régen volt) néha-néha bekapcsoltam a rádiót, szórakoztatott, hogy tekergethetem a gombjait, figyeltem vibráló varázsszemét, és hallgattam az idegen hangokat, melyek megtöltötték a szobát. Találomra megfogtam valamelyik állomást, amelyiket nem zavartak túlságosan az éter hullámai (legszívesebben olyan állomást fogtam meg, ahol idegen nyelven beszéltek s amelyet nem értettem), hagytam, hogy magukkal ragadjon a szavak, a beszédszü-
