Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség
154 rálnak meg fecsegnek, sokszor azt sem tudom, miről. Nem azért, mintha nem érdekelne, hanem mert egyszerűen nem hallom, amit beszélnek; valahogy nagyot hallok az utóbbi időben. A fejem tele van hangokkal, az orrom pedig különféle szagokkal. Ha A Lóhoz címzett fogadóban nem is hallom, miről beszélgetnek a barátaim, azért a forgalmista elnyújtott fütyülését igenis hallom, amikor jelt ad a vonatoknak az indulásra. A másik mozdony mérges fütyülését is hallom, amelyik a szélső vágányon szélsebesen rohan az én mozdonyommal szemben; két vasúti szerelvény teljes sebességgel zúdul egymással szemben, és az összepréselt levegő dübörög, hajtja előre a mozdonyt, megremegteti a földet, akárcsak a nagy teljesítményű kompresszor légkalapácsa, a szerelvények szinte megdőlnek a sínpárokon, s én a kisablakból már csak a vagonok elmosódott körvonalait, az ablakok vonalát, a kerekek hosszú csíkját és a szürkésfekete füstgomolyagokat látom meg a mellettem eldíibörgő vonat utolsó kocsijának stoplámpáját és ütközőit, melyek úgy távolodnak tőlem, akárcsak egymástól a bolygók a világűrben. Nem tudom, mikor kezdett el romlani a hallásom. Bizonyosra veszem, hogy nem a vasútnál; mozdonyvezető koromban még jól hallottam minden zörrenést, a gép minden zaját, az ütközők és a sinpárak koppanását és csattanását, jól hallottam a segédemet is, akinek túl kellett kiabálnia a mozdony zakatolását, én is üvöltöttem, amikor válaszoltam neki, ezért tulajdonképpen szüntelenül kiáltoztunk és ordítottunk egymásra, akkor is, amikor a mozdony már állt és csendesen pöfékelt; a kocsmában is kiabáltam, amikor sört kértem a pult előtt állva. Szegény megboldogult feleségemre is örökösen rákiáltottam, persze akaratlanul, s mindig egészen megrettent a nagy hangomtól. Csak a fiaim fogták fel humorosan a dolgot, ők csak nevettek rajtam, hogy folyton mennydörgők, akár a tengerész a viharos tengeren; csakhogy én sohasem voltam még a tengernek közelében sem. Úgy tűnik fel nekem, bár nem vagyok benne biztos, hogy a süketségem valamivel később kezdődött, amikor már nyugállományba vonultam, és bekerültem abba a fityfene kis trafikba a Mező utca sarkán. Ott csend volt. Sohasem járt oda sok ember, csendes utca a mienk, elvész a fák koronái alatt, fél oldalával nekitámaszkodik az András-temető falának, a Medikus-kertbe torkollik, a másik oldalon alacsony, két-három emeletes szegényes házikók sorakoznak, nem lakik itt sok ember és nem is átjáró utca, nem köt össze fontos városnegyedeket,, nem vezet semmilyen hivatalhoz, igazában sehonnét sehová se vezet, ezért nincs, aki járjon az említett kis trafikba. Nos, így hát örökösen egyedül üldögéltem benne, elmerülve a csöndben és a különféle zajokban, melyeket a vasútról hoztam magammal. Hallgattam a bizalmas hangokat és beszívtam a különböző illatokat. A trafikban igen sokféle szag volt, kezdetben gondot is okozott nekem az egymástól való megkülönböztetésük. Csak az olaj szaga bűzlött áthatóan, amivel a trafik padlóját lekenték; alighogy kinyitottam a nyikorgó ajtót, máris az orromba csapott a maró bűz, mely az őszi tüzek szagára emlékeztetett, s kissé hasonlított a gőzmozdonyok kenőcseinek szagára is. A többi szagot és illatot csak akkor kezdtem el érzékelni, mikor felhúztam a rolót, kivettem a kis páncélszekrényből a pénzt, és leültem a fényesre glancolt pult mögé. A durva szálú, olcsó dohány ronda aromája áporodott szagú gabonászsákokra emlékeztetett, melyek isten tudja mióta fekszenek a nagy gabonaraktárakban, miközben a raktárak tetőzetére szüntelenül tűz a nap, és az agyontaposott földpadlón szétmorzsolt korpahulladék hever; a különféle cigarettáknak finomabb volt az illatuk, olyasféle illatot árasztottak, mint a női zsebkendők és azok az apró flakonok, melyeknek tartalmával a nők a kezük fejét és a fülcimpájukat kenegetik, s egy-egy csöppet titkon a dekoltázsuk
