Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
140 Válaszra sem várt; illetve hallottam, amint sebesen, izgatottan, franciául magyaráz valamit. Nyilván a nőnek, aki a hívásomra felvette a kagylót. Aztán kattant a készülék. A kurta beszélgetés felkavart. Sietve nyakkendőt kötöttem, aztán újra kioldottam, másik inget, nyakkendőt vettem elő, tetőtől talpig átöltözködtem. Lementem a hallba. Leültem egy magányos asztalhoz, armagnacot rendeltem. Gróber — Graubeert — perceken belül itt lesz. Mondanom sem kell, hogy valahányszor Gróberról illetve Graubeert-ról szóló kósza mendemondák ütötték meg a fülemet, akár Pesten, akár el-Alamain- ban, igazából sohasem azonosítottam a szóban forgó személyt hajdani osztálytársammal. Ugyan, Gróber és a katonaság ... Gróber mint náci tiszt... Gróber és a háború ... Gróber és a francia ellenállás ... Már az is sok volt, hogy egyenruhát öltött — ebben a hiteles és szavahihető szemtanúk egybehangzó elbeszélése után nem kételkedhettem —, holott lila cingulusos papi reverendában, ódon selyem térdnadrágban, vagy akár krino- linos női ruhában könnyebben tudtam volna őt elképzelni, de egye fene, dicstelen totális háborúnkban nála totálisabb balfékek is karriert csináltak különféle hadseregekben, hát akkor ő miért ne csinált volna? De nem ennyiféle és egymástól ennyire szögesen eltérő formában és változatban. A második pohárka armagnac után tépelődni kezdtem. Valahol az agyam legmélyén az motoszkált, mintha mindig is sejtettem volna, hogy Gróber többre képes, mint amennyit az ember az első pillantásra feltételezett róla. Többre. De nem sokkal többre. Semmi esetre sem ennyivel többre. — Még egy armagnacot, monsieur? De erre már nem került sor. Magas, keskeny bajuszos úriember lépett be a lengőajtón. Fürkészőn körülnézett, aztán mosolygós arccal, határozott léptekkel megindult felém. A keskeny bajusz, a rövid ujjú szafári ing — szeptember közepén jártunk; Párizsban még nyárias meleg honolt —, a megférfiasodott hang ellenére is ő volt. Gróber. A vonásai élesebbek lettek, a mozgása határozottabb, és mintha valamivel magasabb lett volna, mint ahogyan emlékeztem rá. A szálloda előtt belém karolt.' — Balra; Tivi: két sarokkal odébb áll a kocsim, nem találtam közelebb parkolóhelyet. Ne haragudj! Nem haragudtam. Szótlanul, sietve ügettünk a kocsija felé. Egy fényűző, opálosan ezüstös luxuskocsi előtt állt meg. De csak azért, hogy megkerülje. Egy kis, kanárisárga Renault ajtaját nyitotta ki előttem: ez valamelyest megnyugtatott. Nekem egy szerény, krémszínű — voltak, akik avasvajszínűnek mondták — Wartburgom volt odahaza, azt is másodkézből vettem. Gróber, mintha olvasott volna a gondolataimban, megkérdezte: — Neked milyen kocsid van, Tivi? Büszkévé tett, hogy kinézett belőlem egy kocsit. — Egy ócska Ford-Cortina — válaszoltam éppen ezért habozás nélkül. — Tavaly vettem. Jó kocsi, csak sokat fogyaszt. Ezt szerettem volna visszaszívni: fogalmam sem volt róla, mennyit fogyaszt egy Cortina. Feltehetően többet, mint az én Wartburgom. De Gróber nem akadt fenn ilyen kicsiségeken. — Az szép — mondta komolyan. — Nekünk csak erre a kis tragacsra telik. Családod van? Gyerekek? — Nem tudom — válaszoltam szellemesen. — Lehetséges. Eddig még nem nyújtottak be apasági keresetet ellenem. Nem nősültem meg — magyaráztam.
